A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-12 / 15. szám

• I BIJTI LUYIAITUIM A KINICWI/ATIJA-UIAU -П slavai gyorsautóbuszban. Amint felzúg a motor, szemügyre veszem posztókabátos útitársamat. Szürke tányérsapkát visel, vörös csillaggal az elején. A sapka ellenzője mély árnyékot vet ezerránc arcára. Ismergetem... A ráncok megszaporodnak ábrázatján mosolygásától. Világlik agyamban. Persze, Franya Miska bácsi, az ablakmosó. — Hová? — teszem fel a kérdést, miközben kezet rázunk. — Nyitrára — mondja Ó —, gyűlésre megyek. Évente egyszer hívják a rokkantakat. Tavaly is voltam. — Hát ez az egyenruha? — csodálkozom. — A Garamvölgyi Fafeldolgozó Üzemnél vagyok az üzemi örségnek tagja — mondja büszkélkedve Miska bácsi. A meglepetés és az öröm érzése melegen ölelkezik bennem, mert Miska bácsit Léván mindenki létrával a hátán, ronggyal a kezében tudta csak elképzelni. De árnyékként tartozott Miska bácsihoz Franya néni is, aki a vödröt vitte utána, mert együtt dolgoztak. Nyáron a hőség, télen meg a hideg gyötörte mindkettőjüket. Sok ablakot megmostak életükben. Legtöbb dolguk a kávéházban volt. Nagy ablakai és fényes nagy tükrei voltak annak, melyekben Miska bácsi csak akkor látta magát, mikor mestersége odaszólltotta hajnaltájt, mert az űri vendégek ilyenkor fejezték be a dőzsölést. Meg aztán hogy is nézett volna ki Miska bácsi, létrájával, vödrével, kopottas-foltos nadrágjában a vasalt, kikentkifent vendégek között. Simán röpül az autóbusz a pompás betonúton. — A létra hova lett? — terelem a régi göröngyökre az idö kerekét. — Négy éve pihen a kamra sarkában — mosolyog Miska bácsi. — Nem sajnálja? — Meg-megnézegetem, dehát... — kezét mutatja, melyen ujjal bénák, merevek — a reuma — magyarázza —, a sok hideg víz. Elnézem Miska bácsi vastag, gémberedett ujjait, melyek mint béna felkiáltójelek merevednek ráncos arca előtt. Már Verebélyt közelítjük, mikor a hajnal a keleti ég aljára veti ezüst fátylát. Aztán vörös csipkével szegi be a magányosan úszó felhőket. Már jól látható a vidék. Balfelől dombok heverednek, aljukban topolyafák, füzesek. — Tizenkilencben — szólal meg Miska bácsi —, mikor a vöröshadseregben harcoltam, itt a topolyák alatt voítunk beásva a géppuskákkal. Tartottuk magunkat betyárui, pedig nagy volt a túlerő. — Az én apám is itt harcolt, ha .jól emlékszem, úgy mondta, egészen Galgócnál állt a front. — Az enyém is — szól közbe rossz magyarsággal a hátunk mögül egy falusi postás. — Harcoltunk magyarok, szlovák egymás mellett — bizonygatja Miska bácsi. Most látom csak, milyen jól illik fejére ez a vöröscsillagps tányérsapka. Egy időre megszakad a beszéd fonala. A gördülő autóbusz nyeli a kilométereket. Erőteljesebben zúg a motor a partoknál, melyek sűrűn váltogatják egymást. — Jól fut ez a kocsi — dicsérem a kényelmes utazást. Egy kort vádol ez a bénaság. Erőtlenül hull vissza a kéz a szürke losztóra, és megpihen rajta. — Különben azért elvagyok, pedig a latvannyolcadikat taposom - hunyorít luncutul. — Jól szolgál az egészsége - mondom élig magamnak. — Abba hiba nincs, nem is lenne semni baj, ha az asszony egészséges lenne - közel hajol a fülemhez és bizalmasan lelesúgja — ezerkétszáz koronát keresek nyugdíjammal együtt. Szépen ellennénk előle kettecskén, de az asszony az hanarább kopik. Négy gyereket felnevelt, neg a sok ablak... Mire megjött a jobb ilág, elkoptunk. Pedig én még szeretlém látni... Kinézünk a robogó autóbusz homályos blakán. Itt-ott fények villannak. — Csifár — állapítom meg. Az épülő iskolának tetején, zöld fenyő ztnes pántlikáját lobogtatja a szél. — Egyenesbe vannak — jegyzi meg fiska bácsi. Ezt hirdeti a kisfenyő is. A kőmüveek az alapokat elvégezték. A tetőre majd z ácsok tűzik ki a pántlikás fenyőt, s ezt udni nem is szomorú. Miska bácsi is udia ezt. • _ Ш M Ф — Ugy volt, hogy a fiam elhoz az lutóján. Az mégiscsak kényelmesebb — rág vissza Miska bácsi. — Melyiknek van autója? — kérdem én. — A Ferinek. Kőfaragó. Jól keres, meg íztán spórolós is. Aki spórol, annak van. — Ez igaz — mondom. Az utolsó dombra kapaszkodunk Nyitra tőtt, melynek tetejéről már látni a lilás lerengésben úszó várost. A vártemplom izürke sziluettje rajzolódik elénk meg iz újonnan épült és most ls épülő váoskapu. Az új sárga vakolatú háromímeletes háztömbök, fénylő gyűrűként ivezik a szürke, öreg várost, — Egy éve voltam itt utoljára. Azóta, íogy megszépült — csodálkozik Miska lácsi —; látta volna Nyitrát tizenháromlan. Itt szolgáltam a tényleges időmet, tt egy piszkos utca, ott egy piszkos itca, és ez volt az egész város — most, íogy az ídó távlatából tekint erre vissza, sak mosolyog. — Nem volt itt bizony emmi, csak a nagy kaszárnya. Mindenlek a tetején pedig ott terpeszkedett a lüspöki palota, nagy kovácsolt keresztével és hatalmas oszlopaival. Nézem a palotát és valóban, oszlopai nintha még ma is kissé nyomnák az láttuk össze-visszaságban meglapuló lázacskákat. Befordulunk az új negyedbe. Széles, tálas nagy udvarok. A még vakolatlan, állványokkal körülvett épületek ablakaiban, lévülről csipkefüggönyök. Az egyik háztömb játszóterén egy nasgyerek fütyörészve festi pirosra az új intákat. Megérkeztünk. Mielőtt elbúcsúznánk, Miska bácsi belő zsebében kotorász. — Maga olyan íróember, olvassa csak 1 ezt a cédulát — s átad egy papírt elszólalásom a gyűlésünkön. Én írtam. Nehéz remegő béna ujjak tartották a eruzát. A vonalak megremegnek, niegnnyi idegszál, indulat, meg-megakadnak, ztán újabb lendülettel ívelődnek a betűk. Nehezen fejtem meg az írást, de annál óbban értem. Köszönöm pártunknak és kormányunklak, járásunk összes rokkantjai nevében, neg saját nevemben is ... Átadom a cédulát. Megszorítjuk egynás kezét. Miska bácsi átvág a zsendülő gyepen, izürke posztó ruhája mintha világosabb snne a napsütésben. Én a sárga új házalnak támaszkodva nézek utána. Milyen vakítóan süt a nap. Megvirradt! POVA2SK? NORBERT