A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-03-15 / 11. szám

jéhez. Mikor már eltör vagy tíz üveget, a kocsmáros megkérdezi tőle, hogy kergül-e két birka a jövő vasárnapra? Mért egy birka nem lesz elég.' — Nem kergül — feleli a legény. — Hát akkor itt marad a szűröd, Miska, — Nem marad biz az! Azzal benyúl a lajbi-zsebébe: kipöndít az asztalra egy gyönyörű aranypénzt. Egy óra múlva láncban állt a Miska. Vitték Kaposvárra. A ládája fenekén találtak még százhárom aranyat meg egy gyémántgyűrűt. - A postakocsiból? - Várd meg csak a végét. Vallatják Miskát, hogy: - Honnan ez a sok pénz? — Kaptam — feleli Miska —, mindennap kaptam egyet. - Dehát kitől és miért? — Semmi köze abban a tekintetes vármegyének. — De bizony van közünk. Hát a postakocsi ? - Arról én nem tudok semmit. Hiába: nem vall. Persze elítélték, akasztófára. A siralomházban meggondolkodik Miska, és felizen a bíróságnak, hogy tanút akar megnevezni. A bíróság akkor is együtt ül, fölvezettetik Miskát. A fiú sápadt. Lóg a feje. Megszólal imígyen: - Tekintetes vármegye, azt gondoltam, én, hogy legfeljebb hűsz esztendőre nyomnak el engem. De már látom, hogy mindenképpen föl akarnak kötni. Arra kérem az urakat, izenjenek el ai méltóságos bárónéhoz, ott is a kisasszonyhoz, hogy nem akarna-e a javamra vallani? Ha nem akar, hát nem tehessünk róla. Erre a bíróság összetanakodik. Végre is emberéletről van szó. Lovast menesztenek a bárnónéhoz, hogy egy halálra ítélt legény az ő leányát kéri bizonyságra. Másnap ott a leány. Sűrűn lefátyolozott arccal áll a bíróság elé. Az anyja is vele van. Azt mondja a bíróságnak, hogy van szava a legény ügyében, de csak zárt ajtók között hajlandó elmondani. Senki se tudja ma se, hogy mit vallott. De még aznap kiszabadult a Miska, és még aznap elvitték á kisasszonyt apácának. És a nóta? - Mink is körülbelül abból tudtuk meg a történteket, vagy hogy a vármegyéről szivárgott ki. Én bizony nem tudom, mert az öreg sose mondja el. A nóta az, hogy: Szépen leget a báróné juhnyája, a kisasszony maga sétál utána. Falusi kocsmában A kocsma falán, mindjárt a söntés fölött tüzes, piros betűk köszöntik az embert, mondván, hogy „Boldog újévet kívánunk!" Ha már ilyen szíves a fogadtatás, letelepszem én is öreg barátommal. — Mit iszunk? — Sört. — Jól van. Igyunk sört. Simahajú, markáns arcélű, fekete pincér tolja csap alá a söröskancsókat. Fürge, kéz-láb ember, hangos szavú, magabiztos; kissé talán fölényes is. Mindegy, ilyen ember kell ide. Fizetek, és viszem a sört. )»íig kortyolgatjuk, folyton nyílik az ajtó, és a friss széllel beköszöntenek az emberek is. Azon melegében adják egymásnak a kilincset. Tömött bajuszú, kucsmás parasztemberek, pantallósok, pelyhedző állú suhancok, fiatal házasok családostól. Torlódnak az emberek, torlódik a szó; a hangulat szemlátomást emelkedik. Ezt abból is észre lehet venni, hogy a pincér, jobban mondva, az italbolt vezetője „megereszt" néhány viccet. Azt mondja, hogy: — Mi van akkor, ha a néger a hóba köp ? — Mi lenne? Tél — vágja rá egy füligszáj fiatalember. Majd nevetve hozzáteszi. - Szakálla nőtt régen. — Mármint a viccnek. Mert öreg. A simahajú nem zavartatja magát. „Megereszt" egy másikat. — Milyen lesz a néger, ha a Dunába ugrik? — Vizes — vágják rá öten-hatan. Ez már a fekete pincérnek is sak. Elhallgat. Kissé kedvetlenül adja ki a kártyapaklikat a mohó atyafiaknak. Sorra alakulnak a partik, zörög az asztal, fürgén kevergetik a „blattot". A kibicek közelebb húzzák a széket. Enyhe káromkodások úsznak a füstös levegőben. Hangok metszik, űzik, taszítják egymást. — Mit szájalsz, ülj le és játssz! — Vadszamár! Mondtam, hogy a piros alsóval üsd. — Kibic, kuss! Suttyó legénykére kiált az egyik deresedő halántékú kártyás. — Mit bámulsz annyira! Még kiesel a szemeden! A harmadik asztalnál ricsaj. — Ide azt a lapot! Piszokság! Nem játszom tovább! Pereg az idő, peregnek a szavak; az indulat leveti hámját. Kapatos ember dől a söntésnek. Veresképű és kötekedő. Ügy rácsap a pultra, hogy hanyatvágódik az egyik pohár. - Sört ide! A pincér fekete szemében kis fénypontok jelennek meg. Dühös. - Várjon! Nem látja, hogy dolgom van! A vörösképű nem látja. Nem is akarja. Csak dülleszti a szemét a pincérre, és egyszerre, minden átmenet nélkül ráhördül: - Te! A keserves... A pincér nyugalmat erőltet arcára. - Majd beszélgetünk, ha kijózanodik. Olaj a tűzre minden szó. - Mit... holnap? Vagy adod azt a sört, vagy földhöz vágom a poharat! A pincér is hangos már. - Akkor maga is oda kerül! Az egyre feszültebbé váló szóváltásnak az újabb vendégek érkezése vet véget. A veresképű gyorsan megkapja a sörét és eloldalog. Csak a kártyások hejehujjáznak tovább, csak a füst gomolyog egyre sűrűbben. És ez a maró füst behatol a pórusokba, rátelepszik a lélekre, elködösíti a szemet. A kártyások reszkető kézzel szorítják a lapot. Kérges ujjak ölelgetik a féldecist. A falon vigyorognak a betűk: „Boldog újévet!" D. Gy. 19