A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-03-08 / 10. szám

A folyékony vasat szovjet — Megyek - fele" Jancsi. — Akkor jó éjszakát. * * * De nem is erre a véletlen találkozásra . ment rá az éjszakám. Már készülődtem, hogy lepihenek, hanem előbb odaálltam a zuhany alá, hadd mossa le rólam az út porét. Nem is akármilyen por volt, de korom és apró szénszemcsék. Az ostravai utcákon nem mehetsz végig emelt fővel, mert úgy festenél, mintha a tegnapi napot siratnád. Egy-kettőre tele a szemed a kéméinykürtőkből szálldosó tisztátalansággal. A szemed igen; ám inged, gallérod, bőröd sehogy sem mentheted előle. Szúr, mar, csíp. Le kell mosni valahol. Sose áldottam még úgy a zuhanyt, mint azon az éjszakán. Fürdés után a féllábú portás, az öreg Vrbka József megszánt; behívott a maga rezidenciájába, hadd szárítkozzam. Aztán addig szárltkoztam, míg meghajnalodott, mert Vrbka bácsi ki nem fogyott a szóból. Kéretlenül is elmondta egész élete sorát, s én sehogy sem tudtam otthagyni. Rekedtes, öreg hangja zúzott mellkasból sustorgott elő. Falába olykor keményen koppant a kövön. Pupillája kitágult, s mint valami sötét tárnabejárat meredt rám, vagy ki tudja hová... A falra, az ablakra, a semmibe. — Tizenöt éves koromban már a föld alá küldtek. Pedig akkor a bányász még csákánnyal vájta a szenet. Aztán úgynevezett pikszniken szállítottuk ki a tárnából. Megemelt garaton át beöntöttük a csillébe. A piksznik amolyan fasínen futó ládák voltak. A csilléket lóval vontattuk. Volt nekem egy lovam. Okos, sárga lovacska volt. Tizenöt csillét húzott egyszerre, de ha csak eggyel is többet akasztottunk a sorhoz, egy lépést se tett, annyira tudta, mi a kötelessége. Szerettem szegény lovacskát, bár volt egy gonosz szokása. Rákapott a dohányra, ha meg nem adtam neki, oldalvást úgy odanyomott az ácsolathoz, hogy volt mit nyögnöm. Ha megkapta a porcióját, tüstént megszelídült. Megint engedelmes, jö lovacska lett. Ott pusztult el szegény a föld alatt. gépek szállítják az öntödébe A 16 sorsa mintha csak az enyémet példázta volna. Félelem szállt meg. Mindenáron szabadulni akartam a bányától. Aztán, hogy egy tárnaomlást is megéltem, s ezzel a két kezemmel húzkodtam ki a halottakat — a Ludvikon történt -, már nem tarthatott vissza semmi. Tíz évet töltöttem a föld alatt. Tudja-e mit jelentett akkoriban tíz esztendő? Azt, hogy huszonöt éves koromban öregember lettem. Azt gondoltam, jobb lesz nekem a föld színén a nap alatt, az ég alatt. Ide jöttem a kohómüvekhez, az üzemi közlekedéshez. Tolatő lettem. Ez adta be nekem a kulcsot. Bár mozgó vonatokra kellett ugrálnom, sokáig nem történt bajom. Hanem egy éjszaka hiába vigyáztam. A kocsi falépcsője kolhadt volt, s a vas fogantyút tartó deszka megereszkedett - egyik is, másik is leszakadt a súlyom alatt, s én a kerekek alá sodródtam. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre a mozdonyvezető észrevette, hogy jelzőlámpám a földön hever. Megállította a szerelvényt. Csak a jobb lábam ment rá, — így ni, térdtől; a másikról a kerék és a sín csontig lemarcangolta a húst... Jobb oldalamon minden bordám betört. Mint Kriusztus a hitetlen Tamásnak, sorra megmutogatja sebeit. Csonka jobb lábát, fekete bőrrel borított bal lábszárát, és bezúzott mellkasát. - Ezt adták nekem a vasgyárosok — folytatja. — Huszonhét éves voltam, ami• kor a baleset ért. Aztán huszonegy évig munkanélküli. Negyvenötben kaptam először alkalmazást. Sorompőkezelő lettem ugyanott, de már a kohőműveknél. Nem merem faggatni, mit jelentett ez a huszonegy év. Talán tengődést, rokkantsági segélyen, talán koldulást. Most hatvanhat esztendős. Hihetetlen szívósság lakozik benne. Az én szemem már-már leragadt, ő meg botjára támaszkodva fölpattant a székről és elbúcsúzott: - Pihenjen le egy-két órára. Én körüljárom a telepet, mielőtt végképp ránk virrad a nap. Elkopogott vastag botjával, kemény falábával, én meg valóban pihenni tértem. (Folytatjuk) 7 föld meg sok liba. Egy világért sem maradnék ott. — Hiszen, ha Ostrava otthon volna, én sem kívánkoznék el belőle. Könnyű magának, Stefek bátyám. Most már másodszor hallom a fiú szájából ugyanazokat a szavakat. Szöget üt a fejembe e furcsa sóhajtozás. — Mi bajod neked, Jancsi. Ostravát nem telepítheted mindenestül az ípolyhoz. Ha nincs nagyolvasztó, van ég és föld — forgatom ki az öreg szavait —, no meg lehet jő szövetkezet is. — Nincs ott más, csak torzsalkodó, egymást szapuló gazdák ... — Ne búsulj! — enyhíti szavát az öreg is. - Mi megértjük egymást. Valóban értik egymást, bár ritka az ilyen barátság idősek és fiatalok között. Azt hinné az erjiber, hogy Stefek bácsi gyámkodik Jancsi felett, pedig megfordítva áll a dolog. Bevallja ő maga is. — Szeretem a gyereket. A feleségem talán még jobban. Na, ne gondoljon valami furcsát. Nem olyan fiatal az már. Más oka van annak. Mióta megbarátkoztunk, ha ki is maradok, színjózanul térek haza. A Jancsi vigyáz rám; neki köszönhetem. A fiú tiltakozik. — Ne beszéljen, öreg! Nem volt maga soha korhely. — Ami igaz, igaz — bizonygatja a magáét Stefek bácsi. - Szerettem kirúgni a hámból. Föl-fölhajtottam a magamét. Amióta megbarátkoztunk, elhagytam ezt a jó szokást, mert a Jancsi nem olyan, mint a cimborák, hogy csak gyerünk, aztán öntsük magunkba. — Hát legyen, ahogy akarja — felesel a fiú. Utóbb még rám fogja, hogy pap vagyok vagy misszionárius. Tudja meg, szeretem én is az italt. Hanem aztán... — Na, mi? Szerelmes lettél — mosolyog az öreg. — Az is — bólint a fiú. Az öreg szedelőzködik már, de a biztonság kedvéért még megkérdi: — Reggel jössz? Javító munkálatok Csapolás