A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-03-01 / 9. szám

KOVÁCS GÁSPÁR Megállt az udvaron a pitvarajtó előtt. Megvetette roskatag lábát, s állt, akár a cövek. Sovány törzsét talán csak a kiálló bordák tartották össze, mint a rozsdás abroncsok a korhadt hordót. A hajdan ónixként csillogó fekete szőre a portól és a vénségtől fakó — mert a lovak nem őszülnek és nem kopaszodnak. Elkeseredetten lógatta nagy, csontos fejét, majd méltatlankodva ingatta jobbra-balra. Vizenyős szemét küszöbön ácsorgó gazdájára meresztette, s fájdalmasan elnyihogta magát. Az odacsődült gyerekek szipogva üdvözölték: — Szegény Bogár! János, a gazda is elérzékenyülten trombitáltatta az orrát: — Visszajöttél, szegény, öreg lovam? És Bogár csak állt, vénségében is komor méltósággal, mint az emberi hálátlanság örök vádja. Pedig nem vádolt ő soha senkit semmiért. Keserűséggel és csalódással teli 16-sztve most is csupa begbocsátás. Hiába kínálgatták frissen tépett füvei, hiába tessékelték az istálló felé, rá se hederített semmire. Csak állt mozdulatlanul. - Igaz, hogy az út mentén is kedvére válogathatna a zsenge, harmatos fűben, az istállóba pedig bemehetett volna egyenesen, megszokásból, biztatás nélkül. De Bogár valami mást akarhatott. János nem szívlelte az elérzékenyülést, inkább eröt vett magán: - Nincs ínyedre se fű, se istálló, mi hát az óhajod? Tán a szobába telepednél, hogy ágyba fektesselek? A ttléfa azonban rosszul sikerült. Olyan szánalomra méltóan állt ott a vén paripa, akár a gazdag nyár zöldje az ösz taglója előtt. A gyerekek már jajveszékelve zokogtak, siratták Bogárt. János elfordult. Az emlékezés gyors, színes képekben tárta elébe a szegény ló sorsát. • » • Jánosék istállójában látta meg a napvilágot, jó másfél évtizeddel ezelőtt. Vidám, játékoskedvű kiscsikó volt, s akár a kezes bárány a kutyával vagy a baromfival incselkedett az udvaron, de legszívesebben a gyerekekkel játszadozott. Hálásan ropogtatta az apróságok tenyeréből a kockacukrot. Ha kiment a lovakkal a határba, végighancúrozta a mezőt, a rétet. Fáradhatatlanul futkározott, s a kecses fejtartásán, arányos testének ritmikus mozgásán sohasem látszott a kimerültség. Illegette magát, mint a piperkőc táncos a bálteremben. Megmeghevert a heretáblán, patájával a sugárzó napot fenyegetve, mintha a végtelen mezőn s a végtelen égben csupán neki teremne minden élet és minden illat. A fálusi gazdák irigykedve gyönyörködtek benne. De hiába ígértek érte fűt-fát, János a fél világért meg nem vált volna tőle. Kétfves korában hámot rakott rá. Könnyű kocsi elé fogta, az öreg ló mellé. Nem terhelte, hanem inkább óvta, dédelgette. Azt akarta csak, hogy a csikó idejekorán megszokja az igát erőltetés nélkül. És hogy elhallgattassa a rossz nyelveket, akik szerint nem való komoly munkára, csupán parádéra. Bogár azonban kitett magáért. Kötelességtudóan húzott, mintha ifjú erejével éppen segíteni akarna a melléje fogott idős lótársán. Pontosan, lassan, fokozatosan indított, ugyanúgy meg is állt, amikor kellett. Nem rángatódzott, nem heveskedett, nem makrancoskodott. Egyszóval: jól viselte magát, párját rikitotta a lovak történetiében. És olyan szép volt, hogy egy évezreddel ezelőtt János ósel még a fekete szőre ellenére is feláldozták volna rettegett istenüknek. Életkedvét, virgoncságát munka közben se veszítette el soha. Pedig dolgozott egyre többet, egyre szívósabban. Nyár derekán szinte áthitattal húzta a kévékkel megrakott szekeret, mintha óvni akarta volna a kalöszokat, hogy el ne szórják az útón a kenyérnek való magot. Menet közben gyakran hátratekintett. Talán azért, hogy felbecsülje a terhet, s hogy ahhoz képest rugaszkodjék neki a vontatásnak egy-egy dombocska előtt. Ha csak néhány villa széna volt a kocsiderékban, s a szunyókáló János elhanyagolta a gyeplöt, Bogár megugrott. Vigyori pofával megtáncoltatta a kocsit, hogy a gazdáját felriassza. Az ostor láttára pedig határozott csíkóönérzettel, sértődötten, méltatlankodva szitált a fejével. Különben nem félt semmitől, a mellette elsuhanó gépkocsikat csaknem megsüvegelte, mintha egyetértene a korszerű technikával. Hároméves korában besorozták a hadsereghez. Agyút vagy társzekeret aligha húzott a csatatéren. Valószínűbb, hogy valamelyik rangosabb tiszt begyeskedett a hátán az arcvonal mögött. Negyvenöt tavaszán a házak falai még a bombaszilánktól varasan ásítoztak a cserepezetlen gerendákra, az emberek pedig már új reményekkel pólyázgattök elnyomorgatott életüket. Mindenükből kifosztva, csaknem igavonó nélkül túrták fel a véráztatta földet, hogy megágyazzanak a boldogabb jövő új kenyerének. örült, aki foghatot egy szamarat, vagy egy sorsára hagyott, döglődő gebét. János ásót és kapákat élesített, s mesélte, hogy Bogárról álmodott. Az asszonyok babonás hiedelmükben ijedten húzták el a szájukat: - Fekte 16, halált jelent! Volt is okuk a félelemre, mert a napfénytelen, nyirkos pincék emléke, a gyerekek seszinü arca, tompa köhögése nem nyújthatott semmi biztatót. És mitől erősödjenek, hiszen kenyerük se lesz elegendő, ha nincs mit ekjébe fogni. És Bogár hazajött, épp a legslrhatnékosabb pillanatban. Megszökött a széthulló hadseregtől. Csülkét kimarta a sár, a tomporán meg a szügyén fáradt lövedékek nyoma, s a rüh olyan keménnyé cserzette a nyakán a bőrt, mint a kincstári bakancs talpa. A farkát kurtára nyírták, az oldalán meg nagy sárgáspiros foltokat festettek a szőrére. Ki tudja, mennyit kóborgott, amíg hazatalált? Mégis hazajött. Néhány napig pihent; de azután úgy húzta a hevenyében összetákolt kocsit meg az ekét, mintha lovat- és embertsorvasztó háború sohasem létezett volna földünkön. Csak a szemében maradt valami sejtelmes, szomorkás ítéletféle az oktalanul öldöklő emberi butasággal szemben. Jönos nagynehezen lesikálta róla a tarka foltokat, a szőre már feketén fénylett, a lába és a nyaka begyógyult, s az életkedve is lassan visszatért. Szabadjára eresztve, elnyúlva galoppozott. Gyors volt, mint a suhanó fecske. Versenylóvá idomították a háborúban is ráérő tisztek. Meglátszott rajta, hogy kedvére való a lótás-futás, a munkáról azonban mégsem szoktathatta le soha senki. Lám, hazajött a földet túrni, egyszerrel fordított hátat a szilaj harcnak s az úri parádénak. Hazahozta ót a honvágy, a hűség vagy talán a kötelességérzet. A hetedik határban is hire járt, hogy Bogár megcsinálta a szerencséjét, kitanult versenylónak. Lószakértők alkudoztak rá, János azonban nem állt kötélnek. A fekete az övé, senki másé. Pedig bizonyos, hogy az újságok is közölték volna a nevét hamarosan: Bogár, fekete mén, ismeretlen származás, két lóhosszal első. Hiába ajánlották Jánosnak, hogy lega- • lább neveztesse be a versenyekbe, mint a saját lovát. Nem, ő az állatot nem fitogtatja, hogy utóbb még elorozzák tőle. Habár elkelne a pénz, ráférne a családra a gyarapodás, hisz a törpegazdaságból semmire se telik, a gyerekek olyanok, mint az ágrőlszakadtak. Amikor a fülébe jutott, hogy egy méntelep is érdeklődik Bogár iránt, gyorsan cselekedett. Hiába szóitők meg érte a lókedvelők, már nem segített semmi. Másnap, jártatás közben már nem nyihogott fel a beteg állat a kancák közeledtére. — Ez volt csak mén, kérem, valamikor — motyogta Jönos s ö maga is elkeseredett a saját otromba tettétől. Bogár azonban megbocsőtott. A szeméből lassan kialudt a fájdalmas csalódás. Sorsába beletörődve újra magasan hordta a fejét, a rtégi életkedvvel hegyezte a fülét, s csaknem megszólalt: — Sebaj, édes gazdám, tégy velem, amit akarsz. A fö, hogy együtt vagyunk. Lóhüségből jelesre vizsgázott ismét. János pedig örült, hogy a paripát megtarthatta magának. Felcicomázta, színes pántlikákat fonott a sörényébe, hogy álcázza vele a bőrébe sütőt kincstári pecsétet. És ezentúl jóidéig csak a munkának éltek mindketten.