A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-22 / 8. szám

Most feküdjünk, hisz, mint az álom Oly lágyan átölel a sár. Mit számít már nekünk az otthon — Csak ezt itthagyni lenne kár. Szikrázó vágyak, álmok, célok Elszórva, mint az őszt lomb; Csak ez a híg agyag maradt meg, S ki mást akar most, az bolond... II. Megyünk már kormos ég alatt A vérző nap felé, Kitárva mellünk szélesen A gyilkos szél elé, Mely énekelve szórja ránk A forró ólmokat. És nem félünk, hogy meghalunk. Hogy torkunk átszakad; Mi most már addig csak megyünk. Míg nem jön új parancs, Vagy amíg szét nem fröccsenünk, Mint falhozvert varangy... III. Boruljatok le csillagok, És sírjatok, ja], sírjatok! Kik annyi mindent láttatok, Ni, vérben fekszik társatok. Eltépve lába, lábai, Óh társak, csillagtársai, Oltsátok már ki életét, Kitépve meghurcolt szívét. Csalódás Ügy indultam, hogy megtalállak akkor, Akárhol jársz az illatos mezőn. Nem rejtnek el árnyékos hajlatok: S lám, magad teríted most fölém Lombos hajadnak selymes sátorát. De hej, remegnek má•• a sugarak. Enyészik már a fény a dombokon. Jaj, leányka, túl mohó i. csókod. Kihunyt a pír, kihunyt az arcodon. Nem tudom Arcod hamvas, hajad selymes. Fénylő szemed kerek, kedves; Piros meggy a szád, Láng-szirmú virágok kelyhe. Tavaszi egek szerelme Minden porcikád: Nem tudom, hogy nézhetek-e rád? Zúzmarás fák közt várva-vártalak, Kerestelek, de nem találtalak. Itt vagy már virágzón, szilajon: Aranyosan a napsugárban. Ezüstösen a tó vizében, Hajlékonyan a füzhusángban S a zsenge, habzó rozsvelésben; Lobogva élsz az asszonyokban, Kacagva nősz a gyermekekben. Suhanva szállsz a madarakkal. Ficánkolsz fürge kis halakban, Erőt növesztesz izmainkba, Csillagigázó vágyainkba Virágzói hitet. H. Tavaszi zápor mosta meg arcom, Fejem most kemény asztalra hajtom. Voltaképp mért is nem nyomja bánat? Csupán, mert vágyik — vágyok utánad, S behunyt szememben itt van az arcod, S így homlokomra kezed te tartod. 111. Duhajkodunk? — hát üsse a kő! Tölts nekem is, te, nádderekú! Láng a szemed, hát csapjon a hő Engem szívem most — akarom! Mert kikelet van, mandula nyílik, Tölts nekem is, te — hol van a bor? S add ma a csókod, hogyha ma kérik, Ne halaszd, ne szalaszd, pipacsom! Kibaltagok a langyos éjszakába, Sötét szobámból csillagfény alá. Most hull a harmat füre és virágra Lábam botorkál nyirkos köveken. Az öreg hídon áll egy utcalámpa. Lepkéket bűvöl, szédít fényszeme. Azok a forró üveghez csapódnak, S hullnak belé a hűvös semmibe. Zúg a víz a szükmedrű patakban, Kutyák panasza csillagokra tör, Állok én a hídon egymagamban, S a lepkék sorsa kínoz, meggyötör. „Így égsz te is majd milliószor össze T" Néznek le rám kérdőn a csillagok ... „Lehet — felelek —, ám megüszkösödve. Hamuként is, én fényt, fényt akarok!" NAGY LAJOS verseiből Vízió Tavasszal — több hangon Fekszünk a nyálkás szürke sárban, Puskánk vasára hull fejünk ... Majd szólítnak, ha menni kell már, S ha ölni is kell - hát ölünk ... Szétfoszlanak a bársony fellegek, Fecskék torkán szárnyal a dal. Tavaszi hajnalt harsogó egek, Azúr kikelet — hadd köszöntselek! 16