A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1959-02-15 / 7. szám
DÉNES GYÖRGY Szemek Néznek a szemek. Arcok tengeréből néznek a szemek. Mögöttük vajon mi lehet? Mi kincseket hord beléjük az illeg -agy velők kusza rendszeréből ? Pók méltóságával trónol mögöttük az úr, börtönben, mégis szabadon, szabadon és örök rabon, legnagyszerűbb műszer: az agyvelő. Titokkal terhelt minden szempár, amely rám néz, amely rád néz édesen, mint a méz, keserűn, mint a mandula. Mindegyiknek más az istene, parancsolója, zsarnoka. De én látom, amit látok: a te szemedből vér köhög, tiédböl a kalmár ordít, tiédböl savas könny csöpög, és mind ahány, valamit mutat, a nagy útból egy kevéske utat. De hol az utak eleje és hol az utak vége?^ Ei hol a mellékutak téboly-szült szövevénye? A kis utat ismerem, mely a szemeden áthidal, ám az egyvelegből ez csak egy ütemnyi dal. Néznek a szemek. Arcok tengeréből néznek a szemek, s bolyongnak mögöttük titok-mezií kisértetek. Barátom, hiába nézel, én a szemednek nem hiszek, ne higgyél te sem, barátom! Megcsalnak a szemek. Hiába nézel te is, angyalarcú leány! Ördögi műszer az agyad, lélekrejtő talány. Sötét kis búra a fejed, s benn kékes láng sziszeg. Ne nézz így, nem vagyok őrült, de a szemednek nem hiszek! 0 ül 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 fi] 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 \ JHiíit idők iujúiiuíbcíii Újabb adatok Musza Dzsalil haláláról A Lityeraturnaja gazeta érdekes adatokat közölt Musza Dzsalil, az 1957-ben in memóriám Lenin-díjjal H&üntetett tatár költő hősi halálának és a hírhedt berlini Moabit-börtönben, majd egyebütt töltött végnapjainak körülményeiről. A haladó világ január 10-én emlékezett meg halálának 15. évfordulójáról. A most felderített új adatok fényt vetnek végsőkig hősies magatartására és utolsó napjaira. Az újabb adatok megcáfolják azt a tényt, hogy 1944. január 10-én végezték volna ki a fasiszták a költőt. André Timmermans belga antifasiszta, Dzsalil cellatársa szerint (ő adta át a költő .,Moabiti költemények" című versfüzetét a brüsszeli szovjet nagykövetségnek) 1944 márciusában állították Dzsalilt bíróság elé és augusztusban a spandaui börtönben találkozott' vele. A börtön, lakóinak névsorában azonban nem szerepelt Dzsalil neve. De ráadakdtak a börtön volt katolikus lelkészére, G. Jurytkora, aki a következőket írta a tatár költőről: „Emlékszem Musza Dzsalil költőre. Mint katolikus pap felkerestem. Goethe-műveket vittem neki olvasni. Nagyra becsültem mint nyugodt nemesszívü embert... Dzsalil elmondta, hogy azért ítélték halálra, mert felhívásokat nyomtatott és terjesztett és ezekben felszólította földiéit, hogy ne harcoljanak az orosz katonák ellen." Az általa ajándékozott egyik könyv — Dante Isteni színjátékának fedelén megtalálták Dzsalil cellatársának címét. Az olasz Lahrfredini, akit annak idején szintén halálra ítéltek, .de később kegyelmet kapott, így írja le Musza Dzsalil és a többi tatár foglyok utolsó napjait: „1944. június 5-én a spandaui börtön 53. sz. cellájába zártak, Musza Dzsalil és Bulatov úr mellé, akik szívélyesen fogadtak. Jóbarátok lőttünk. Elmondák, hogy már hónapokkal azelőtt halálra ítélték őket és várják az ítélet végrehajtását. Nyugodtan vártak a halált, vidámak voltak. Több náciellenes propagandatevékenységgel vádolt tatárral ismerkedtem meg. Körülbelül egy hónapig voltam vele, akkor áttettek a 153-ajsba Dzsalil és Bulatov társaihoz. .Tizenketten voltak, mind halálraítéltek. 1944. aug. 25-én reggel 6-órakor felpattant a cella ajtaja. Az örök nevükön szólították és kihívták az elítélteket. Arra a kérdésükre, hogy miért, azt válaszolták, hogy nem tudják. De ők megértették, mit jelent. Szinte arculcsapásként éreztem hozzám intézett szavaikat: „Te annyira féltél a haláltól, hát mi most halni megyünk." A cellában hagyták dolgaikat. Amikor kiléptek, a folyosón Dzsalil és társai hangját hallottam, amint beszélgettek. Később megkérdeztem Jurytko atyát, mi történt a tatárokkal, cellatársaimmal. Azt válaszolta, hogy ma reggel 10 órakor mind a tizenkettőt kivégezték." Lanfredini úgy értette, hogy felakasztották őket, de a pap váltig erősítgeti — s ezt tartják a legvalószínűbbnek —, hogy a Spandautól pár kilométerrel délnyugatra fekvő Seeburgnál agyonlőtték őket. Ezek az új körülmények még pontosabban megrajzolják a tatár nép nagy lantosának és a párt hü fiának hősi arcélét. (L) Bizonyítékok híján Az utóbbi időben sokat foglalkoztatta a közvéleményt Krumey volt SS-förohamvezetönek, 88 lidicei gyermek elhurcoltatása, sok százezer magyar állampolgár deportálása és gázkamrádba hurcolása fö tettesének esete. A nyugat-németországi Majna-Frankfurt-i bíróság ugyanis megtagadta a leleplezett Krumey vád alá helyezését, amit „bizonyíték hiányával" indokolt meg. Égbekiáltó cinizmus. A nyugatnémet igazságszolgáltatás „bajnokainak" nem elég, hogy a hírhedt feketeruhás gyilkosok magasrangú csoportvezetője hóhérlegényeivel végigdúlta Lengyelország, a Cseh-Morva Protektorátus és Magyarország nagy részét, jelperzselt falvakat és „a legjobb esetben" megtizedelt lakosságot hagyott hátra „látogatásának" emlékéül. Lehet, hogy Krumey leleplezéséig valamilyen jámbor tisztességes polgári foglalkozást űzött. Mondjuk, cipópaszta- és fogkrémügynök volt; ez különben nem lényeges, mert a náci rendszer hasonszőrű „kereszteslovagjai", akiknek embertelen gonosztettek terhelik lelkiismeretét, s a társadalom elsőszámú közellenségeinek listáján szerepelnek, a háború után rendszerint feltűnően békés foglalkozási ágakban helyezkedtek el. Vannak esetek, hogy gyárigazgatók, orvosok, mérnökök, kereskedelmi utazók, közigazgatási dolgozók, de olyan eset is előfordult, hogy hétpróbás SS-legényt pedagógus személyében lepleztek le. Az utóbbi időben meg éppen a közigazgatási pálya tetszett meg a letűnt náci rendszer támaszainak. (Reine fahrt tábornok esete). Mindenesetre jellemző, hogy a nyugatnémet kormánykörök nemcsak tűrik, hanem szorgalmazzák is a náci rendszer bűnös múltú kiszolgálóinak rehabitálását. A nácik pártfogásának politikája a bonni köztársaság határain túl is visszatükröződik a nyugati kormánykörök politikájúban és a reakciós művészi alkotásokban. Az ilyen maszlagok szerzői rendszerint úgy állítják be a levitézlett náci potentátokat, mintha ártatlan kisemberek lettek volna, akik csak felsőbb utasításokra cselekedtek, a náci rendszer bukása után pedig az amerikai hivataloknak sikerült őket nácitlanítani, és így békés polgári foglalkozást üzö, szeretetre méltó állampolgárokká. vedlettek. A világ közvéleményének arculcsapása ez a mai náciigazoló kihívó bonni politika, mely az államigazgatás minden szakaszán érvényesül. De a népek nem felejtenek. Ezt fejezik ki néma tiltakozással, a világ minden részéből küldött pompázó lidicei rózsák. L. L.