A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-10 / 32. szám

MIHAIL SOLOHOV forradalmi katonatanácsának elnöke A mi köztársaságunk nem valami nagy kiterjedésű, jó, ha van vagy száz lakóház benne. Körülbelül negyven versztnyiré az állomástól, egy mocsaras völgyben terül el. Megalapításának története röviden a következő: A tél végejelé Bugyonnij elvtárs hadseregéből visszatértem szülőfalumba, mélynek polgárai tüstént megválasztottak a falucska elnökévé. Tették ezt pedig azért, mivelhogy a vörös zászlóalj két kitüntetésének tulajdonosa voltam, melyet a Wrangel elleni harcokban tanúsított bátor helytállásomért, maga Bugyonnij elvtárs tűzött a mellemre. Elvállaltam tehát a megtisztelő hivatalt. Mindnyájan nyugalomban és békében élhettünk volna — mármint a faluban és az egész országban —, ha környékünkön meg nem jelennek a haramiák, hogy községünket teljesen tönkretegyék. Ránktörnek akár az áradat, elrabolják lovainkat és helyükbe saját gebéiket hagyják nekünk, más alkalommal pedig magtárainkat seprik ki az utolsó szemig. A szomszéd falubeliek azonban még segítik is ezeket a banditákat, kenyérrel és sóval fogadják őket. Midőn láttam, hogy mi történik körülöttünk, összehívtam a falu népét és így szóltam hozzájuk: — Elnökötökké választottatok? — Igien — felelték. — Ha igen, akkor hát a falu összes proletárja nevében követelem, hogy a jövőben őrizzük meg önállóságunkat, és szüntessünk meg mindennemű kapcsolatot a szomszéd községgel, mivel ott ellenforradalmárok vannak, s ezért mi nem akarunk egy úton járni velük... Községünket pedig mától kezdve nem községnek, hanem köztársaságnak fogjuk nevezni, és én, mivelhogy megválasztottatok, a köztársaság forradalmi katonatanácsának elnökévé nyilvánítom magam, és kihirdetem az ostromállapotot. Nem is hinné az ember, hogy milyen öntudatlan a nép! Meg se mukkant senki, csak a vörös hadseregben szolgált fiatal kozákok horkanták fel: — No, jól nézünk ki! Még csak szavazás sem volt! Erre a következőket válaszoltam nekik: — Elvtársak, segítenünk kell 18 a szovjet kormányt, és utolsó csepp vérünkig harcolnunk kell e banda ellen, mivel ez a gyalázatos népség a szocializmus esküdt ellensége és minden baj okozója. Az idősebbek, akik a tömeg legvégén állottak, először kissé vonakodtak, de én lelkes szavaimmal meggyőztem őket, és végül mindnyájan egyetértettek velem abban, hogy a szovjet kormány a mi szülöanyánk és nekünk kötelességünk mindenben a segítségére lenni. Azután közösen megírtunk egy kérvényt, melyben az állomás végrehajtó bizottságától fegyvert és lőszert kértünk. A kérvényt nekem és titkáromnak, Nikonnak kellett az állomásra eljuttatnunk. Kora hajnalban befogtunk és nekivágtunk az útnak. Ügy tíz versztnyi távolság volt már mögöttünk, mikor egy völgybe ereszkedve az úton porfelhőt pillantottunk meg, melyből öt felénk vágtató lovas alakja bontakozott ki. A térdemben valami bizsergés-félét éreztem. Rögtön tudtam, hogy az ellenséges banda tagjai .tartanak felénk. Sem én, sem pedig a titkárom nem tettük meg a szükséges intézkedéseket, de különben se tehettünk volna semmit, mivel a körülöttünk elterülő sztyepp olyan kopár volt, akár csak a... no, majd megmondtam, hogy mi; sehol egy bokor, sehol egy mélyedés — szóval nem tehettünk mást, minthogy megállítottuk a lovat az út közepén . . . Fegyverünk nem volt, tehát védtelenek voltunk, akár egy csecsemő, és versenyt futni a vágtató hátaslovakkal — őszintén szólva szamárság lett volna! Titkáromat mindez annyira meglepte, hogy teljesen elveszítette a fejét. Amint látom, ki akar ugrani a kocsiból és futással szeretné menteni bőrét. De, hogy hová akar menekülni, annak csak az úristen a megmondhatója. Rászólok: — Nikon, ülj a becses fertályodon és ne bomolj! En vagyok a forradalmi katonatanács elnöke, te pedig a titkárom vagy, hát együtt kell megállnunk a sarat! De ó, fegyelmezetlen fickó, le a szekérről és irány a sztyepp — csak úgy porzott utána. Ügy szedte a lábát, hogy talán még egy hajtókutya se érné bje. Azonban a lovasok tüstént észrevették, és nyomába eredtek. Egy régi kurgan (kunhalom) közelében csakhamar utolérték. Én közben méltóságteljesen leszálltam a kocsiról, lenyeltem az összes kompromittáló iratot és okmányt, s vártam az elkövetkezendőket. Látom, hogy titkárommal nem sokat teketóriáznak, hanem körülveszik és kardjukkal serényen kaszabolni kezdik. A földre vetette magát, erre azok kiforgatták zsebeit, egy ideig még körülötte nyüzsögtek, azután nyeregbe pattanták és vágtatták felém. Látom már, hogy itt nem babra megy a játék, de hát mit tehettem egyebet — vártam. Még néhány pillanat és máris mellettem vannak. A csoport élén atamánjuk, fomin lovagol. Ábrázata egész a szeméig, rőt szakállal van benőve, hatalmas termetével és dülledt szemgolyóivcU borzalmas benyomást kelt. — Te vagy Bogatirjov elnök? — Igen. — Üzentem neked, hogy mondj le erről a tisztségről! — Valamit hallottam ... — Es miért nem fogadtál szót?! Egymásután ilyen undok kérdésekkel traktál, azonban nem látom rajta, hogy különösképpen haragudna. Nekibátorodtam, gondolván, ennek a kutya barátságnak úgysem lehet jó vége — legroszszabb esetben rövidebb leszek egy fejjel. Ezért hát ezt feleltem neki: — Mivel szilárdan a szovjet kormány álláspontján vagyok és minden határozatát az utolsó betűig teljesítem. Ebben a meggyőződésemben meg nem ingathattok még ti sem! Erre a szidalmak áradatát zúdította rám. és kancsukájával hirtelen fejen kólintott. Az ütéstől kobakomon tüstént akkora daganat keletkezett, akárcsak egy jól érett, magnak való uborka ... Ujjaimmal megtapogattam az ütés helyét, majd így feleltem: — Mondhatom, állati módon viselkedtek, látni, hogy öntudatlan népség vagytok. Én a magam részéről már befejeztem a polgárháborút; irgalmatlanul elpusztítottam a Wrangel-féle csirkefogókat, két kitüntetésem is van a szovjet kormánytól, és ti az én szememben senkik sem vagytok, és különben is fütyülök rátok! Erre lovastul rámrontott, a földre akart dönteni és közben veszetten csapkodott a kancsukával, én azonban olyan szilárdan állottam a talpamon, akár-