A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-22 / 51 - 52. szám

Hall a hó Mint tiszavirág röpködnek a pelyhek, Mint halott pillék, szanaszét hevernek: Utca kövén, fák dérszakállas ágán . . . Fehér hóköpenyt ölt a téli világ, S az égen, mint nagy, szürke vadlibák Felhőbolyhok úsznak, csöndben, lassan át Eltűnt a szenny. A föld lüiomtiszta, Bűnök átka nem térne soha vissza, Ha az ágyúk torkát befedné a hó! Ha takarója múltat eltemetne, Ha szűzi leplén vérfolt sosem lenne: Boldog életre virradna a jövő! — A fehér pelyhek hullnak, egyre hullnak. A fájó szívek lassan elcsitulnak, Békéért sóhajt a föld röae... ANTL A. Karácsonyi emlékezés Hatot ütött az óra. Tik-tak-ketyegi csendbe', s hallgatózik csendjével az este. Ketyeg, lassú percegéssel, méri a végtelen időt, s homlokomon egyre gyűjti a redót. Minden egyes ketyegéskor valami bennem megremeg, — eszembe jut egy kántáló kisgyerek. Kocog a havas utcán, fején habfehér sipka, vállán kántáló, kopott tarisznya .. . TÖRÖK ELEMÉR az osztályba, mert előzően a közös tanítói szobában éppen arról beszélt tanítótársai­nak, hogy ő mennyire beoltja növendékei szivébe az egyenlőség érzését. Az egyik tanító az ő érvei ellen azt merte mondani, hogy „mit ér az egyenlőség minden elmé­lete, amikor odakint az élet úgyis lépten­nyomón lerombolja". — Fütyülök az életre! - felelte Jávor fölényesen. — Idebent mindenki egyenlő. Az erély, amellyel Jávor a kijelentését tette, imponált s a kolléga nem vitatko­zott tovább. Jávor úgy érezte, hogy győzött, és ez jó kedvre hangolta. Vidáman lépett be osz­tályába, de alig nézett végig a gyermekek arcán, rögtön észrevette, hogy baj van. — Mi történt itt? - kérdezte szigorúan. A szőke kétségbesetten kezdett sirán­kozni: — Tanító úr kérem, a Ringer!... — Mit csinált a Ringer? — Betörte a fejőm. Vérzik. Jávor sietve lépett a síró gyerekhez, és megnézte a fejét. Csakugyan véres volt. Ez megdöbbentette. Hamarosan előkere­sett a zsebéből egy tiszta zsebkendőt, s az egyik gyereket kiküldte a vízvezetékhez. — Áztasd meg! A vizes zsebkendővel azután lemosta a vérző helyet. A seb nem volt nagy. A vékony fejbőre felszakadt egy kissé, s ez okozta a vér­zést.'Mikor Jávor látta, hogy nincs komo­lyabb baj, fölment a pódiumra és az asz­tala mellé ült. — Most pedig — kezdte ünnepélyes homlokráncolással — hadd halljuk, hogy történt a dolog ? Kuncz, add elő te! A szőke fel-felsírva s gyűlöködő hangon mesélte el az esetet. —A Ringer csúfolt. Azt mondta hogy ... Azt mondta ... És dadogva, szipogva, fújva s a könnyeit nyelve a vádak egész özönét siránkozta el. Jávor hallgatta, s közben villámló tekin­teteket vetett a lehajtott fejjel, konok daccal álldogáló vadócra. Mikor a szőke végzett a többi gyerek lázas igyekezettel, árulkodva sipította: — Így volt. A Ringer volt a hibás! Jávornak visszatetszett a gyerekek árul­kodása, és rájuk förmedt: — Csend! Majd elválik, ki volt a hibás. Annyi bizonyos, hogy Ringer súlyosan hi­bázott, mert verekedett Halljuk, Ringer! Mond el te is a dolgot. A kis vadőc fölvetette a fejét, és riadtan nézett a tanítójára, de hallgatott. — Beszélj! — rivallt rá Jávor. A vadóc arcát égő pirosság öntötte el, és fogai közt dünnyögte: — ö kezdte! Rongyosnak nevezett. Le­nézte az apámat. Azért. Jávornak valahogy, egy picikét meg­sajdult a szíve. A gyerek dacos, tompa, fojtott hangjából, amely mintha a lélek pincéjéből nyögött volna fel, a szegény­ség, az emberi egyenlőtlenség nagy tragi­kumát vélte kiérezni. Aztán csak az imént vitatkozott a kollégájával erről a kérdés­ről, s a vitából egy kissé diadalmaskodva került ki. És ime, most durván szemébe kacagott a torzképű valóság. Minden rokonszenve egyszerre a kis, el­keseredett vadóc felé fordult. De érezte, hogy nehéz a kérdés. A gye­rek elégtételt szerzett magának, brutális elégtételt, és a módért, ahogyan tette, büntetést érdemelne. Viszont az emberi igazság az ő részén van. Jávor e bonyolult ész- és érzelemkér­désben igyekezett minél emelkedettebb, tisztultabb, bölcsebb felfogást tanúsítani. Egész diplomáciával fogott hozzá az affér tisztázásához. Megállapította a viaskodó felek, sőt az egész osztály bűnrészességét, meggyőző, felvilágosító, meleg szavakkal igyekezett hozzáférkőzni a csöpp lelkek­hez, s végül levonván minden észbeli és érzésbeli következtetést, a megilletődött és átszellemült gyermekarcokról láthatta, hogy sikert aratott. Az osztály a bebizo­nyított emberi egyenlőség összeforrasztó érzésének hatása alá került, a kis vadóc konok, sötét arckifejezése megenyhült, a szőkének fájdalma megszűnt, s az egész osztály arculatán áhítatos ellágyulás, az elmerült és új megismeréshez jutott ér­telem lázas visszfénye ömlött el. — Ringer és Kuncz, fogjatok kezet egy­mással! — mondta ki Jávor előadása csat­tanójaképp az ítéletet. És a két gyerek idegenkedés nélkül, szinte örvendezve kapcsolta össze remegő kezét. Jávor növendékei meghatottságukat el­vitték haza is. A gyerekek sugárzó arccal mesélték el szüleiknek, hogy milyen szép dolog történt az órán. Kuncz is elmondta apjának, a húsnagy­vágónak. Bár fájt a megsérült feje, inkább elhallgatta ezt, csakhogy annál diadalma­sabban mondhassa el az esetet. — Na hát ez szemtelenség! - fakadt ki szörnyen dühösen a húsnagyvágó —.meg­lékelik a fiam fejét, mint egy vágóhídi borjúnak, s még kezet is kell fognia azzal a szemetes kölyökkel! No, majd befűtök én az igazgatónál ennek a tanítónak! A szemeteskocsis csak este tudta meg az esetet a fiától. Ekkor tért ugyanis haza a munkából. A gyerek valósággal lázban égve várta az apját. És boldogan mesélte. A szemeteskocsis álmélkodva hallgatta. Aztán káromkodni kezdett, és ráütött a fiára: — Te, betyár, te gazember, hát úri fiúk­ra mersz te kezet emelni? És éppen a Kuncz úr fiára? Eddig mindig kaptam egy kis reszlit, háj- meg csontmaradékot a Kuncz úrtól. Most aztán szépen fog adni! Az a tanító is huncut, aki ilyen marhasá­gokra tanít benneteket. Most mehetek holnap Kuncz úrhoz és könyöröghetek, hogy bocsásson meg, amiért ilyen gazem­ber voltál! És még egyszer ráhúzott a fiára egy szemétseprővel. 45

Next

/
Thumbnails
Contents