A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-14 / 50. szám

Valéria melletem ült a padon. Mindketten a vonatra vártunk. Kiderült, hogy korán jöttünk ki az álomásra, így hát együtt unatkoztunk. Én ugyan újságot akartam olvasni, do Valéria nem hagyott nyugton. Alig kötött le valami érdekes hír, csakhamar megszólalt. Hogy ömlött belőle a szó! Elmondta, melyik lány kihez* ment férjhez ..., hogy a fűszeresné Laboda Jenövei szűrte össze a levet... és a vén Firity Ferkóné (negyven esztendős) a huszonkét éves Zsabka Gyuszival... izé ... csintalankodik. Ezt a dolgot nem magyarázta el körülményesebben. Költői képzeletemre bízta a részleteket, mert 6 tudja, hogy költő vagyok. Itt hucutkásan rám mosolygott, még kacsintott is. Hogy meggyőzzön nagyrabecsüléséről, elmodta, mi mindent olvasott tőlem. Fölsorolt egy csomó regénycímet, köztük a Halálos tavaszt, a Rózsa Sándort és a Pál utcai fiúkat. Én hiába szabadkoztam, hogy regényt sose írtam. Csak azért is azt állította, hogy azok igen szép költemények, és erőszakkal nekem tulajdonította a szerzőséget. Még meg is fenyegetett, hogy ne szerénykedjem. Negédesen komolykodott meg mosolygott, és szemembe mélyítette szeme pillantását. És ugyan nem a szemébe néztem, hanem az ujját bámultam. Micsoda ujjacska! Kárminpirosra festett körmöcske rikított rajta, de nem csak azon az egyetlen, rám emelt ujjacskán - mind a tízen. Most már az arcát is megnéztem. Ki volt púderezve, pirosítva, és ajka szinte lángot vetett a rúzstól. Kilelt a hideg, s hogy észre ne vegye rajtam a kellemetlen hatást, álnok módon bókolni akartam. — Micsoda asszony lett belőled, Va!ikám! Hirtelen félbeszakított: — Valéria...! Megrökönyödtem. Nem értettem a szigorú rendreutasítást, csak jó idő múlva, jöttem rá, hogy alighanem így szereti a nevét. A Valika az túl közönséges. Akkor aztán kinyögtem magamból, hogy: — Bocsánat! Valéria. Öntudatos, elégedett mosoly játszott ajka körül, de a párbeszéd elakadt. Szerencsétlenségemre valami meghittebb témát kerestem. Akadt is, hiszem Valéria velem járt iskolába. Bátortalanul újrakezdtem: — Emlékszel-e, hogy megvert bennünket a tanító, mert piszkos volt a kezünk, a körmünk meg csupa fekete. Ha „rágondolok, milyen szurtos voltál, el sem tudom hinni, hogy te ülsz itt mellettem. Pedig együtt őriztük a libát, a pocsolyában is együtt lubickoltunk. Aztán emlékszel-e, hogy szerettem a bátyád trombitáját. Milyen szépen fújta, mikor a csordát hajtotta. Néha el-elcsented és odahoztad nekem, hogy fújjam meg. Csakhogy nagyobb tüdő kellett volna ahhoz. Mondtad is, hogy nem lesz belőlem soha tehénpásztor, de még disznópásztor sem. Valéria arca szinte eltorzult. Csak most vettem észre, milyen fájdalmasan érintik e régmúlt dolgok. Zavartan elhallgattam, és ő is, mintha megsértődött volna. Most már igazán nem tudtam, miről beszélgessünk. Ám neki csakhamar jobb témája akadt. A mai viszonyokat kezdte szapulni ..., hogy micsoda rettenetes dolog manapság élni..., hogy az ura csak 2200 koronát keres, de abból is rengeteget elkölt. Bizony! Hatszáz koronát ő egymaga, és „csak a

z

t küldi haza, ami azonfelül megmarad. Van egy hatéves fiuk és az rengeteg pénzbe kerül, és az ura havonta csak egyszer jön haza... és ő nagyon egyedül érzi magát... és bolond minden asszony, aki nem vigasztalódik ahogy tud ... és ő is jobban tenné, ha találna magának valakit. Nem akartam semmit válaszolni erre, azért csak kicsúszott a számon, hogy bizony az kellemes lehet, de hát árulja el, mit csinál és hol van az ura, hiszen egy évvel ezelőtt még itthon volt. — A bányába ment a bolond! Ügy kell neki! Igaz, otthon az asztalos műhelyben csak a felét kereste meg annak, amit ott. De mégis buta ember, mert lehetett volna üzletvezető a bútorkereskedésben. Bár ott se kapott volna valami nagy fizetést, ám az üzlet az mindig üzlet. Hát nincs igazam? De neki bánya kellett. Felháborodása végre megszűnt. Ám én csak hallgattam, mintha megkukultam volna. Nem akadt egy gondolatom, egyetlen okos érvem se. Valéria úgysem adott volna semmit az érveimre. Valami unokahugáról kezdett beszélni, aki szakasztott olyan, mint ő maga. Csinos, barna hajú, kék a szeme, és a férfiak csak úgy bolondulnak utána. Egy hét múlva lesz a nevenapja, ő is Valéria. Erre az alkalomra írhatnék valami szép verset. Az a kislány nagyon megérdemelné. Látta furcsa habozásomat, s erre nagyon megértően úgy nyilatkozott, hogy nem baj, ha nem ismerem a kislányt Ha meg akarom énekelni a haját, alakját, szemét, száját, róla magáról vegyek mintát. Mit számít az a tíz év korkülönbség. Erre azt mondtam, hogy így lényegesen könnyebb lenne a feladat, csakhát. .. Nem fejezhettem be a gondolatot, mert félbeszakított. Legyek nyugodt* nem kívánja ingyen, ő tudja, mindenki a maga mesterségéből él. Megfizet ő becsületesen. Azt is tudja, hogy a férfiaknak kell mindig egy kis mellékkereset. Ha akarom, ad ő előleget is. Hirtelen nekilátott, hogy előkeresse pénztárcáját. Szerencsétlenségemre berobogott a vonat, és a tolongásban elszakadtunk egymástól. Bábi Tibor A horogkereszt árnyékában A bonni kormány háborús szándékáról és az NDK, valamint a Szovjetunió vezette szocialista tábor ellen folytatott aktív ellenséges politikájáról, titkos szolgálatainak aknamunkájáról napfényre hozott bizonyítékok minden kétséget eloszlatnak afelől, hogy Bonn politikája — ha más cégér alatt is — Adenauer dicstelen elődeinek, a hitleri fasisztáknak nyomdokain halad, amivel súlyosan veszélyezteti a világbékét. Hogy a bonni kormány „demokráciát" hangoztató jelszavai mennyire szemfényvesztők, igazolja a ma már nyíltan fellépő fasiszta szervezetek magatartása. Igy például a Nordmark SS hadosztály volt katonái nemrégen Schlesswig-Holsteinben tartott összejövetelükön revansiszta tüntetést rendeztek. Viszont ugyanakkor tartott ott választási beszédet Strauss bonni hadügyminiszter, akit nyilvánvalóan nem feszélyezett a népi demokráciák ellen kardcsörtetve uszító fasiszták gyülekezete. Nyugat-Németországban manapság nem szégyen a náci múlt. Nem számít meglepetésnek a volt nácik összejövetele. E találkozók részvevői nem is leplezik igazi szándékaikat. Ott akarják folytatni, ahol megannyi társuk és elődjük Sztálingrádtól Berlinig végezte. Nem képesek tanulni a történelemből. Nürnbergben 1600 volt katona tiszt és tábornok jött össze és bősz szovjet -ellenes uszítások közepette megalakította „A Sztálingrádi Csata Részvevőinek Szövetségét", melyet Adenauer sietett táviratban üdvözölni. Az is köztudomású, hogy napirenden vannak a két szomszédos népi demokratikus köztársaság — Csehszlovákia és Lengyelország elleni kirohanások, területi követelések stb., amiben különösen az áttelepített németek fasiszta szervezetei a hangadók. Igy történt ez az ún. „keletnémet kultúra napjain" is. Hogy a fasiszták mennyire élvezik a bonni kormánykörök kegyeit, abból is kitűnik, hogy a schlesswigi tartományi bíróság nyugdíjat ítélt meg Reinhard Heydrich SS főrohamvezetö özvegyének. Heydrich neve örök mementó a náci uralmat átvészelt népeknek, elsősorban a cseh nemzetnek. Protektorátusi működése idején, miután előzőleg Norvégiában kiérdemelte a hóhér jelzőt, a cseh nemzet legjobbjait küldte százával a vérpadra. Az özvegyi nyugdíjat azzal a jogcímmel ítélték meg. hogy Heydrich „katonai kötelességeinek teljesítése közben esett el" (ejtőernyős partizánok ugyanissikeres merényletet követtek el ellene nyílt utcán). De nemcsak Bonn kedvez a fejüket újra felütő és a hatalomért jelentkező fasisztáknak. Olaszországban a neofasiszták között ismét divatba jött a római légiók szokásos karlendítéses üdvözlése. Predappióban, ahol egy évvel ezelőtt temették el Mussolinit, csak a néptömegek jelháborodott tiltakozása akadályozta meg a fasiszták tüntető összejövetelét. A német és olasz kereszténydemokrata kormány mit sem tesz a fasiszták visszaszorítására, söt még támogatja is őket. Visszahelyezi hivatalaikba a letűnt fasiszta rendszer magasrangú kiszolgálóit. A nyugati országok néptömegei, a haladás hívei számára csak ez lehet a jelszó: „Strázsák, vigyázzatok!" (L) 15