A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-07 / 49. szám

VI. Autóbuszunk kapaszkodik kifelé a Kraszna völgyből, Krasznahorka vára néz lefelé ránk; csupán egy villanásnyi időre méltatjuk szemmel. Gondolataimban persze ott van múltjának minden hősi emlékével, amiről már oly sokan emlékeztek meg dalban, költeményben, történetírásban. Magam is megénekeltem, -hogy le ne maradjak a többi versírótól. Nincs időnk elmélázni. Fönt vagyunk az emelkedő tetején, és itt van jobbra méllettünk a híres park, melynek közepén a még híresebb Andrássy-kripta, a mauzóleum áll. Benne pedig Kovács Laci bácsi, az idegenvezető, akivel pár nappal ezelőtt beszélgettünk a járási művelődési otthon irodájában. Ő szólt először a váraljai állapotokról, arról, hogy még a kommunisták között is vannak olyanok, kik erősen fújják a kétlakiság trombitáját, mivel ez dupla haszonnal jár. A képzelet ilyenkor messzire szökik. Túl az Ivágyón meg' a pelsőci Nagy-hegyert, és még azon is túl egészen Ostraváig vagy Mostig, ahol sok ezer csákányos, fúrógépes ember fejti, vájja a szenet, talán éppen a rozsnyóbányai pörkölőkemencék alá, hogy minél több ércet kapjon a kuncicei nagykohó. Kell a vas. A Rákos alatt a vaskő falában egymásután pattannak el a fúrók, kopik el a• kaparógépek éle... Mi volna, ha Ostraván, Moston, Kuncicén a sok tízezer embernek külön-külön hektár földecskéket mérnének ki mondván: gazdálkodjatok ti is — osszátok meg erőtöket ide is, oda is. Mi volna? Visszafelé mennénk, mint a rák, hogy farral egymáshoz ütődve fölugorjunk, de már lőccsel; és koppintgatnánk egymás fejét egy-egy elszántott barázdáért... Bolond képzelet. Alig találni már a váraljaihoz hasonlatos maradiságot, és az ember mégis megriad. Majd a meghökkenés után mentséget próbál keresni azok számára, kiket konok erők kötnek az önérdek karóihoz. Százados mulasztást kell behozni, s ezért nem csoda, ha a józan szorgalom néhol átcsap a harácsolás bozótjába, s alig talál vissza az ösvényre .. . A busz szinte úszik a széles országút aszfalt folyóján. Éppen elhagyjuk a benzinkutat, ahol itatnak az autók, és egy rugaszkodással fölfutunk az utolsó dombra, hogy kitáruljon előttünk Rozsnyó. A városból csak a hegyek koszorúját látni. Innen a dombról a várost is. Az óvárost, a nyugati új várost és a déli negyedet. Tizenhárom évvel ezelőtt még csak az első volt meg, a régi Rozsnyó. Azóta a nyugati rész majdnem egészen kiépült, a déli pedig csak most épül. A valóság fölülmúlja a képzeletet. Szemben vélem az Ivágyő hegy. Előtte a Majomkó. Oldalt a Kálvária-hegy három púpja. A kettő között völgy, abban a Sajó. A Sajó mellett dombról le, dombra fel az országút Betlér felé Innen nem látni. De fut az országút Dobsináig, még azon is túl balra egy kicsiny völgyben, ahol a kövek között kibukban a Sajó forrása. Az országút szalad, és alig egy ugrás, máris ott van Telgárt. Lénártfalvától Rozsnyóig vajon hány ember tudja a Sajó melleti falvakban, hogy messze, fönt a Sajó forrása fölött partizánsírok, apró temetők hirdetik figyelmeztetőn, egy nemzet hősi küzdelmeit. A vér, a könny, már régen elfolyt a vízzel, csak a fejfák emlékeztetnek arra, holnapra, holnaputánra közösen a Cseraadokkal, a népművelődési otthonnal. Utána felkeresem majd Molnár Béla elvtársat, a helyi nemzeti bizottság elnökét, akitől a városrendezésről, a múzeumról, no meg a sok heverő könyvről, levéltárról szeretnék érdeklődni. És persze nem hagyom ki a járási népkönyvtárat, valamint a népművelödési otthonban Vajda elvtársat sem, és ami a legfontosabb, a bányát. Az Istvánbányát vettem tervbe. De Zsilla bátyám csak nevet a sok terven. Mondja is, hogy alig találok othon mindenkit. - Molnár Béla Magyarországra látogatott egy bányász küldöttséggel. Vajda elvtárs a falukat járja. Drenkó Pista meg... no lehet, hogy azt megtalálod? Kutató szemmel érdeklődve töltöm a napokat és — máris elrepült négy... Nem, öt nap. Érdeklődni és hírt adni akarok arról, amit látok, gondolok itt a szabadságos napok alatt. El akarom küldeni a Sajóvölgy üzenetét Csallóközbe, a Garam és az Ipoly vidékére, vagy Kassán túl a Bodrog és a Laborca partjára. Hírt adni arról is, hogy itt a főtt burgonyát tejjel eszik. Zsilla néném hiába kínál. Én megköszönöm, és külön eszem a burgonyát sóval és kenyérrel, és külön iszom a tejet. Kissé szégyenkeztem, hátha különcnek tartanak, de semmiképpen sem tudom egyszerre fogyasztani a kettőt. Még egy pohár bort iszunk a tejre, burgonyára, hogy foglalkozást adjunk az emésztő szerveknek is, azután ki erre, ki arra. A Csemadok járási titkársága felé veszem az utam. Az Aranypatak hídján megállok. A szemben lévő dombot vizsgálgatom. Valahol itt kell lenni a Vitézkertnek meg a Béla-partnak. Történelmi hagyományok. No, de erről majd később. Még egy pillantást vetek a drótkötélpályára, megolvasom a szálló csilléket, hogy mennyi fér el a két domb között. Hét. Ebből négy megrakottan fut Rozsnyóbánya felé, három meg üresen tér vissza. Ritkulnak, majd újra szaporodnak. Nem tudom biztosan az okát. Ha ritkábban gurulnak a vaskutyák, talán azért van, hogy ilyenkor a váraljaiak tartalékolják az erőt. Ha meg sűrűbben jön a csillag, akkor meg oldódik a gond. Persze, így a rozsnyóbányai ürítők nemigen tudják a tervet teljesíteni. Mindezt csak gondolom, és máris indulok kifelé az utcán, hogy szembe találkozzam Molnár elvtárssal, aki meg a városházától jön fölfelé. Mindketten megörülünk, és egymás szavába vágva konstatáljuk: - Hát te itt vagy? - Itt, - És te? - Én is! Nevetünk. Furcsa, de a kérdések mégis jogosak. És ugyanis úgy tudtam, hogy Molnár elvtárs a Magyar Népköztársaságban van egy bányászküldöttséggel, ö meg úgy tudta, hogy én kint vagyok a Felsőhegyen, ahol a szarvasbikáktól tanulom az udvarlást. Ezen aztán megint nevetünk, és így ígéri meg, hogy ebéd után a hivatalban megtalálom. De még azon melegében elmondja a háromnapos látogatás nagy élményeit öt perc alatt. Csodálatos fejlődést látott Magyarországon. Ott is megindult a lakásépítkezés. A bányászok megtartották ígéretüket, és ma sokkal többet termelnek, mint a ellenforradalom előtt. Csupa boldog emberrel beszélt. Öt perc alatt háromnapos élményt továbbít nekem a jeles és közkedvelt elnök, aki fürge észjárásával, kommunista 12 nogy az epuio varosoK es xaivaa íuiujei a szabadságharcosok vére öntözte. Belőlük, általuk növekedik az élet. Telgárt. Az újjáépült falutól északra egy másik forrás tör fel a kövek közül: a Garam. A két folyó, a Sajó meg a Garam Szlovákia egyik legszebb részét öleli körül, és ebben az ölelésben benne van a szülőföld minden szeretete. Nem kiáltok fel, arra gondolok csak, hogy száztizenhárom évvel ezelőtt Betlér felől kocsizott lefelé a völgyön Petőfi, és talán a túlsó dombról nézve állapította meg: „ ... Rozsnyó ... mint alamizsnakrajcár a koldus kalapjában..." így lehetett még száz évig, hogy most, tizenhárom év pótolja a százat, és erről a tizenhárom évről emígy szólhassak: .. . mint fényes tallér az ember tenyerén, amit soha többé nem enged alamizsna krajcárrá kopni. A város fénye messzire küldi ragyogását. Ott van villanó ácsszekercék élén, traktorok vas homlokán, aratógépek surranó kaszáinak hegyén: az irótollak által közvetített gondolatban. A város fénye — vasfény. Az izmok ereje, a gondolkodó ész, a veríték gyöngye, a dinamit robbanása, csikorgó csillék lármája, tűz és víz harca — az ember akarata adja a ragyogást a vasnak. £s amíg ez az akarat él, soha nem kophat alamizsna krajcárrá a város fénye. A nap is segíti a ragyogást. Az ökörhegy 1290 méter magasságában tisztán látni a háznyi Nagykövet. A követ látni, ám a belevésett ezernyi évszámot, nevet, szerelmes üzenetet, a kirándulók kézjegyeit ki látná innen? Ogy mondják, hogy nemcsak a kő jegyei őriznek sok titkot, de maga a hegyi is. A monda szerint itt nem lehet bányát nyitni, mert valamiféle rejtett barlangból víz törne fel és elöntené a várost. A tudományos kutatás viszont azt mondja, hogy amint vaskövet találnak, a feltárásnak nem lesz akadálya se monda, se babona; ám, ha mégis víz fakadna, hát lecsapolják. Eddig is sok babona vált már füstté, és talán ezeknek gőzfelhöit látjuk néha az Uhorna nyergén lovagolni, ezer méter magasságban, hogy fölakadjanak az Aranyasztal 1318 méter magas tetején, a csenevész bokrok ágain. Ott látni néha megkopott szürke foszlányokat, bár erre azt mondják, az Ökörhegy nyála. Ez azonban csak szóbeszéd, amivel engem, a járatlan érdeklődőt ugrasztottak valamelyik nap a somszedő asszonyok. Ha tudták volna, hogy az én szülőföldem tájain még ma is vannak olyan- faluk, ahol ólmot öntenek, meg lucaszékre állnak karácsonykor, akkor talán én lettem volna a csodabogár. Futó autóbuszunk azonban nem áll meg a tegnap határköveinél, még a mainál sem, és már fordulunk is be a tükrös kanyarba, hogy félig megkerülve a négyszögű főtér ó tornyát, hirtelen zökkenéssel megálljunk. Én vagyok az első kiszálló. Végigálltam az utat. Zsilla elvtárs és felesége az utolsók között hozzák az üres hátizsákokat. Megölelnek a köznapi dolgok, és máris számolgatom a sok kedves kötelességet, meghívásokat. Amíg lemossuk az út porátrát, sorolom Zsilla elvtársnak, kiket veszek útba. Először Drenkó Istvánhoz, az irodalmi szakkör vezetőjéhez szándékozom menni. Most készülnek egy Móricz Zsigmond-est megrendezésére, és persze azt is jó lesz megtudni, milyen terveik vannak még Ro^^myőг fegy»etek