A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-30 / 48. szám

Könyvespolc LION FEUCHTWANGER: Rókák a szőlőben Lion Feuchtwangernek, korunk egyik legolvasottabb regényírójának haladó mi­voltához, humanista törekvéseihez nem férhet kétség. Művei azonban minden nagyságuk, lebilincselő érdekességük el­lenére nélkülözik azt a teljességet és tö­kélyt, amelyet például Alekszej Tolsztoj történelmi regényei, életrajzai olvasása­kor érzünk. Ha a hiány okát kutatjuk, rá kell jönnünk, hogy nála — akár Stefan Zweig müveiben — a legtöbb esetben kimaradt a történelem legfőbb mozgató ereje — a szabadságáért harcoló nép. Bármily eleven és megkapó például Flavius-regényének történeti háttere, bár­mily drámai erővel tudja kibontakoztatni a cseleményt, egyoldalú történelemszem­lélete következményeként hiányérze­tünk megmarad. Egyedül talán legszebb és legmélyebb műve, a Goya olvasásakor érezzük a tökélyt és teljességet, ami annak köszönhető, hogy ebben a regé­nyében túlmegy a kritikai realizmuson és a szocialista realizmustól megkövetelt eszmeiségnek is megfelel. A XVIII. szá­zad Spanyolországának sötétsége, amit Feuchtwanger e művében oly nagy mű­vészei erővel idéz fel, a szabad gondolat és a nép elnyomása kísértetiesen emlé­keztet a fasizmus tébolyától megszállott Németországra, a könyvmáglyákra, a de­mokrata eszmények sárba tiprására. A Bourbon-udvar léhaságában Gőringék r npakedvelő gyilkos világát, Manuel Go­ut ban a törtető fasiszta diktátort, az inkvizícióban a Gestapo vallató módsze­reit, a gyűjtőtáborok poklát leplezi le. De nem ezek a párhuzamok teszik nagy­gyá és felejthetetlenné a regényt, hanem Goyának, az udvari világ, a király első fejtőjének eszmeileg is~remekbe faragott alakja: aki magányos és gyötrelmes mű­vészi útján egyre jobban távolodik a hiú és ostoba főúri világtól, hogy végül az inkvizícióval dacolva betegen, süke­ten, de szellemében töretlenül megtalál­ja az utat a néphez, amelyből fakadt. A Róka a szőlőben című 1953-ban meg­jelent műve — magyar fordítását az Európa Könyvkiadó most ősszel közösen adta ki a Szlovák Szépirodalmi Könyv­kiadóval — éppen úgy történeti regény, mint számos előző könyve. A szerző mottóként Arisztotelészt idézi: „A tör­ténelem művészi ábrázolása tudományo­sabb és komolyabb, mint az egzakt törté­netírás. A költészet a dolgok velejét ku­tatja, míg az egzakt leírás csupán a részletek egymásutánját sorakoztatja fel." A polgári történelemírás szempontjá­ból ez az arisztotelészi tétel helyes, ha az író nem marad a felületen, nem sora­koztatja fel csupán a részletek egymás­utánját, hanem valóban elmélyedve a dolgok velejét kutatja. Feuchtwanger esetében — és ezt az eredmények is igazolják — nincs okunk kételkedni, hogy többet akar felmutatni, amint az egzakt történelemkutató. Mindenekelőtt bámulatos, milyen sok anyagot gyűjt össze, és milyen szellemesen, fordulato­sán és élvezetesen tudja a nehéz búvár­munkával szerzett ho't anyagot költőien megformálni, élővé és hitelessé tenni Az adatokat nem rögzíti szárazon, nem közli puszta tényékként, hanem beágyazza őket a cselekménybe, jellemeket körvo­nalaz és tesz hitelessé, elevenné velük. Lebilincsel sok adomával, élccel és szel­lemes párbeszédekkel fűszerezett mese­mondása, valamint színes stílusa is, amelyben elegencia és fiatalos könnyed­ség vonzón keverődik az érett művész bölcsességével. Érdekes mesemondó kész­ségének és stílusának van azonban buk­tatója is: sokszor érezzük a rutint, az író néha csak a felületen marad, az ér­dekesség és olvasmányosság kedvéért ott is szellemeskedik, ahol az a realitás ká­rára megy. Könyve elöhangjában azt írja Feucht­wanger, hogy regénye „egy süllyedőfélben lévő társadalom szellemes ostobaságáról, ravasz bolondságáról és jóerkölcsű rom­lottságáról szól." XVI. Lajos királyi udvarának ostobaságát ugyan hitelesen ábrázolja az író, de hogy ez az osto­baság szellemes is volna, ezt kevésbé hisszük. Ugyanúgy nehéz elhinni, hogy az arisztokrata világ romlottsága jó­erkölcsű volna. Miről is szól Feuchtwanger regénye? Dióhéjba foglalva arról, miféle erők működtek közre, hogy a francia forra­dalom küszöbén létrejöhessen Fran­ciaország szövetsége Anglia fellázadt gyarmataival, az Amerikai Egyesült Álla­mokkal. Az események központjában az amerikai függetlenségi háború áll — ám nem a háború maga, hanem a Francia­országban folyó diplomáciai csatározás, a lázadóknak bélyegzett amerikai sza­badságharcosok megsegítésének kérdése. E megsegítés legnagyobb szorgalmazója Pierre Auguste de Carron, egy párizsi órásmester fia, aki Beaumarchais néven lett halhatatlanná a világirodalomban. A kalandor természetű, kissé kétes múltú világfinak, a Szevillai borbély és a Figaro házassága szerzőjének alakját sokolda­lúan és színesen rajzolja meg az író, ugyanilyen érdekes és lebilincselő Benja­min Franklin, a nagy tudós és államférfi alakja. A regény lapjain felbukkanó szám­talan figuráról is elmondhatjuk, hogy ki­tűnően és érdekesen vannak papírra vet­ve, akár a francia királyi uvarban leb­zselő főurakról és szeretőikről, akár Vol­taire-ről, vagy Franklin munkatársairól van szó. A királyi pár, Lajos és Toinette alakja már kevésbé hiteles. Az „isten kegyel­méből" uralkodó és valójában kissé fél­kegyelmű Lajost Feuchtwanger úgy tün­teti fel, mintha egyedül ő ismerte volna fel, hogy a szabadságukért harcoló ame­rikaiak győzelme igen nagy veszedelmet szabadíthat a világra: elterjesztheti a lá­zadás szellemét és megingathatja magát a francia trónt is. Toinette, a korlátolt és gőgös Habsburg-leány, a felvilágo­sult, de szíve gyökeréig monarchista József császár testvérhúga a regény nem egy fejezetében bátor kezdeményező kedvről, szellemről és éleslátásról tesz tanúságot, amikor voltaképpen csak esz­köze egy körmönfont udvari intrikának. Feuchtwanger a királynő szellemességé­vel, talpraesettségével nyilván emelni kí­vánta műve olvasmányosságát, ám itt rossz helyre pazarolta tudását. Antoinet­te a mi szemünkben az a korlátolt nő maradt, aki a palotája előtt kenyérért tüntetők kiáltásaira környezetének köny­nyedén odaveti: Ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot?! A regényben Beumamarchais-nak oly gyakran szereplő két vígjátéka — mint Voltaire egész élete és munkássága — valóban előkészítette a forradalmat, amit Feuchtwanger szerint a kevesek közt La­jos király is megérzett. A királyi udvar tapsolt Figaro csípős és merész mondá­sainak, derekasan mulatott rajtuk, hogy néhány évvel később uralkodójával együtt a vérpadon fizessen vérlázító lé­haságáért és roppant pazarlásáért. De hol van a regényben a nép, hol vannak a Dantonok, Maratok, Saint Justok, Ro­bespierrek apái, hol vannak ők, a forra­dalmi ifjak, a későbbi jakobinusok tíz­ezrei, akik A rókák és szőlők története idején bizonyára ott tüntettek a Tuille­riák, a versailles-i és trianoni paloták előtt? Ezzel visszatérünk a bevezetőkben hangoztatott hiányérzésünkre, arra» az elégtelenségre, amit az író szemlélete, kritikai realizmusa támaszt, hogy a né­pet, a történelem mozgató erejét, csak valahol teljesen mellékes tényezőként, az események perifériáján szerepelteti. Haláskofák káromkodásai, lakájok rejtett gúnyos mosolygása még nem jelenti a feudális világot csakhamar összeroppantó erők jelenlétét. Feuchtwanger mintha sejtené olvasója hiányérzetét, regénye utószavában ezért me9je9yz'. hogy műve főhőse nem Ben­jamin Franklin, nem Beuamarchais, sem a király vagy Voltaire, hanem „a törté­nelemnek az a láthatatlan irányítója, amelyet a XVIII. század fedezett fel, a XIX. század ismert fel világosan, írt le és magasztalt, majd aztán a XX. század oly keservesen megtagadott és rágalma­zott: a haladás." Feuchtwanger ezzel csak féligazságot mond ki és a féligazság nem lehet igaz­ság. Buamarchais, Franklin, Lafayette és Voltaire tudatosan munkálkodtak azon, hogy diadalra juttassák az amerikaiak szabadságharcát, tehát a francia forra­dalmat is. D*. a Bourbon királyi pár, Vaudreuil márki és a többi arisztokrata csak akaratuk ellenére — bukásra és haladásra Ítélve — járulhattak hozzá, tehetetlenül, s nem haladó irányban. A három részes, 770 oldalas, tehát mé­reteiben is hatalmas regényben úgyszólván semmit sem érzünk meg az erjedő új társadalomból és ez új társadalom vi­szonyainak akár legvázlatosabb kialaku­lásáról, még kevésbé kapunk valamit a nép készülő harcából. így minden nagy­vonalúsága, érdekessége és helyenként lenyűgöző ereje ellenére sem állíthatjuk Feuchtwanger regényét napjaink irodal­mának nagy értékei közé, mint Solohov Csendes Donját, Tolsztoj Golgotáját vagy akár a kritikai realista Werfel Musa Daghját. EGRI VIKTOR Kulturális Világhiradó Óriási sikerrel vendégszerepel az Amerikai Egyesült Államokban a ná­lunk is jól ismert szovjet Nyírfácska művészegyüttes. * Dél-Vietnam fővárosában egymás­után csukják be a színházakat. Leg­utóbb is négy színiegyüttes oszlott fel. A hivatalos ok: nincs elég néző. A Buoisang című lap azonban beismeri, hogy az igazi ok a nemrég kivetett 33 százalékos „szórakozási adó". * A nyugat-németországi Schleswigben bemutatták Capek ismert darabját, a Fehér kór-t. * Berlinben (NDK) kiállítást rendeztek a Szovjetunió által megmentett és nemrég visszaadott német műemlékek­ből. 15

Next

/
Thumbnails
Contents