A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-16 / 46. szám

Nagaszakiban évente hetvenezer lampion ég halottak napján — a ledobott atombomba hetvenezer áldozatának emlékére. A város lakói közt a bombától megvakított Yamamato volt pilóta-tiszt is készül a kegyeletes ünnepre, amikor a tágas, villaszerű házában megjelenik az USA-ból kiküldött Különleges Vizsgáló Bizottság két tagja, Kennedy bonbongyáros és fia, James orvostanhallgató, hogy a hódítók jogán ott szállást kapjqn. A szamuráj szellemben nevelt Yamamato fogcsikorgatva, végtelen haragját elfojtva fogadja be házába a két idegent. Személyes oka is van, hogy gyűlölje a hóditókat; hiszen az atombomba megölte hitvesét, két fiát, őt megfosztotta látásától, egyedül Yukinak, a lányának kegyelmezett. Am Yamamato keze sem tiszta: bombavetőt vezetett a Pearl Harbour ellen indított támadáskor, amelynek Kennedy idősebb tengerészfia esett áldozatul. Yamamato lánya ápolónő abban a kórházban, amelyben az atombomba lassan haldokló áldozatait ápolják. Yuki itt látja meg először Jamest, és a két fiatal szivében szerelem ébred a találkozás pillanatában. Végzetes ez a szerelem; már megszületése pillanatában hatalmas vihart kavar fel. A két apa engesztelhetetlen haragra gyúl, amikor rádöbbennek, hogy a fiatalok közé nem lehet éket verni, közöttük nem szövődik csupán könnyen eltéphető viszony, hanem valóban mély a szerelmük, egy életre elkötelezték magukat egymásnak. Yamamato inkább halottnak látná egyetlen lányát; orgyilkost bérel James elpusztítására. Kennedy, a másik apa is csak azért nem tesz valami meggondolatlan, erőszakos lfpést, mert fia megfenyegette: kikiáltja a városban, hogy ő dobta le a halált, atomragályt és mérhetetlen szenvedést okozó bombát Nagaszakira. Végül is hiába lázadozik a két apa, hiába kötnek úgyszólván szövetséget egymással gyermekeik szerelme ellen, a gyűlöletben elégnek, Yamamato megöli az amerikait, aztán végez önmagával is. A két erőszakos halál meghozza a megoldást, a fiatalok megkezdhetik közös életútjukat. A dráma a Capulet és Montague család viszályára emlékeztet azzal a változattal, hogy ebben a modern Romeo és Júlia tragédiában az öregek pusztulnak el, és a fiatalok szerelme győzedelmeskedik. Itt fel kell tennünk a kérdést, vajon Hans Pfeifer, a Lampionünnep rokonszenves és igen tehetséges szerzője csupán a Romeo és Júlia téma korszerű változatát és ezzel kapcsolatban a nemzedékek problémáját kívánta bemutatni, vagy ezen túlmenően a színpadot hatásos szószéknek akarta felhasználni, hogy az atomháború ellen tiltakozzék. A cselekménynek és a dráma eszmei mondanivalójának elemzése azt eredményezi, hogy egyben s másban, nem is a leglényegtelenebb dolgokban elmarasztaljuk a szerzőt. A mesében túlságosan sok a véletlen, nehezen látunk valami következetességet a véletlenek halmozásában, sok minden erőszakoknak, kiagyaltnak tűnik, igy a bonyodalmakban elsikkad a realitás. Tagadhatatlan viszont, hogy Pfeifer kitűnően ért a színpadhoz, érdeklődést tud kelteni, sajnálatot, részvétet és gyűlölet«* ébreszt, de semmiféle utat nem mutat, mi módon kerülhető el az atomháború okozta sok szenvedés. A szerző nem szónokol a színpadon, s nem agitál szólamokkal, ám ez nem elég, hogy teljesen magánüggyé szűkítse le a mélyebb és hatásosabb mondanivalóra alkalmas témát. Pfeifer drámáját a nyitrai Kerületi Színház tartja műsorán, és igen helyes volt, hogy az októberben lezajlott színházi fesztiválon - melyen a Faluszínház magyar tagozata kivételével Szlovákia valamennyi hivatásos színháza részt vett -éppen ezzel a darabbal szerepelt. Bár Pfeifer játéka nem minősíthető hibátlannak, erősen megragadja a nézőt, és a nyitraiak büszkék lehetnek, hogy a vidéki színházak között a szemlén ők aratták a legnagyobb elismerést. Megérdemelt sikerüket elsősorban Pavol Haspra igen gondos és ötletes rendezői munkájának köszönhetik. A hangulatos, hü légkörben hatásosan alakult ki a dráma; az ütemes, lendületes játékot nem zavarta semmiféle stllustörés és egyenetlenség. A Yuki szerepét játszó Viera Strnisková kitűnően bánik hangjával; mimikája, mozgáskultúrája is teljesen fővárosi színvonalú. Alakítása a feszűvtl egyik legnagyobb művészi élménye volt. Yamamato szerepe aligha való a fiatal Anton Korenéinek, de dicséretére szól, hogy mértéktartó tudott lenni szenvedélyében és gyűlöletében, meggyőzően formálta meg a megaláztatást elszenvedő gőgös japán tisztet, akit betegsége tolószékéhez láncol. A bonbongyáros Kennedy őrnagyot DuSan Blaíkovié játszotta igényes művészi eszközökkel, szerepéhez híven hol kevélyen, hol megvetést és hideg gyűlöletet éreztetve. James szerepében Jozef Báláz megállta helyét, és a suhanc Shldát alakító Andrej Rimko is követni tudta a rendező elgondolásait. Pfeifer drámájának értékes mondanivalója megérdemelné, hogy valamely erősebb műkedvelő csoportunk megismertesse közönségünkkel. A Lampionünnep színrevitele semmiképpen sem könnyű feladat, és igényt támaszt a nézőkkel szemben ls, de úgy hisszük a fáradság bőven meghozná jutalmát, EGRI VIKTOR! őst japán szokás szerint halottak napján virággal díszített alacsony kis asztalokon étellel és itallal, rizzsel és teával várják a hozzátartozók elhunyt szeretteiket. Este, a sötétedő ég alatt minden halott emlékére agy-egy lampion gyúl ki, és a színes gyöngyfúzérként felfénylő apró tüzek a megnyugvásnak, az emlékezéssel járó megbékélésnek hangulatát árasztják a tájra. Yamamato (Anton Korenti) orf/yilkosságra akarja rávenni Shldát (Andrej Rimko) Jelenet Hans Pfeifer Lampionünnep című drámájából. Az előtérben a két szerelmes: James (Jozef Bálái) és Yuki (Viera Strnisková) UMPIOlÚIiEP