A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-07-13 / 28. szám

Repülőgépes ha lászcsóna1

0 k Csallóközi emberek közt hogy idejében elvégződjék, amit halogatni nem lehet, ha az emberek látják, hogy a városból hazaérkezett társaik már délután négy-öt óra tájt ünneplőbe öltözötten sétálgatnak a faluban. Pedig a szövetkezetben ilyenkor nem szabály a napi nyolcórai munkaidő! - Idén azonban jő jeleket is látunk már — vigasztal Feketevízi agronómus —, a falubeli iskola nyolcadik osztályából három fiú úgy döntött, hogy itthon marad, nálunk fog dolgozni. Egyre több lány is jelentkezik, igy talán majd csak valahogy megfiatalodunk — teszi hozzá sóhajtva, de látom az arcán, hogy ez egyelőre inkább csak kívánság, mint biztos meggyőződés. Drüsszelről és a világkiállításról beszélgetünk a dunaszerdahelyi konzervgyárban. A ma már javarészt portalanított csallóközi metropolisból kerültek el ugyanis messze nyugatra, a világ népeinek seregszemléjére azok a bádogdobozok, amelyek Csehszlovákia konzerviparát képviselik: összesen negyvenkét fajta szárnyas- és vadkonzerv. Már az udvaron olyan dörömbölést, zuhogást, gépzakatolást hallunk, hogy inkább vasgyárban képzelnénk magunkat. Persze, ez az étvágygerjesztő üzem. nemcsak hangoskodó gépekből áll. Vagonszámra várnak a hűtőházban megdicsőülésükre szárnyasok és vadak — deszkakeményre fagyottan tornyosodnak halomba a kínai vadludak meg vadkacsák a hazai csirkék és a romániai vadkanok mellett. A hűtőház leghidegebb kamrájában 40 fokos a fagy — ember be sem megy ide, az ajtó önműködőn nyílik és csukódik, s ugyancsak önműködő berendezés szállítja be vagy ki az árut. Annál melegebb van egy házzal odébb, a csibenevelőben. Itt tartják öt napig a keltetőből kikerült apró jószágokat, villanyfütéses ketrecekben. Ahogy benyitunk az ajtón, hangos, de csöppet sem bántó csivitelés fogad — tizenhétezer kiscsibe csipogása olvad össze egyetlen soha nem szűnő, alig-alig hullámzó üde és friss dallamban. Egymás hegyén-hátán tolonganak az emeletes, drótháiós ketrecekben — hol az őrölt magkeverékbe kóstolnak bele, hol a másik tartályból vizet kortyintanak. Az elhullás csekély — alig két százalék az első öt nap alatt, a többség tehát remélheti, hogy megéri a konzervérett kort. Ha félnőnek paprikás lesz belőlük vagy sültcsirke - a gyár 42 fajta konzervjének valamelyike, amelyek egyforma minőségben kerülnek ki Dunaszerdahelyről, akár kivitelre, akár belföldi fogyasztásra szánták. Erre különösen büszkék a gyárbeliek — talán még büszkébbek, mint arra, hogy Brüsszelben az ő tarkacímkés bádogdobozaik vittek hírt a világnak Csallóközről. "l/'alamikor, nem is olyan régen a Csallóköznek az volt a híre, hogy ezen a tájon ízesen és szépen beszélnek magyarul. Ügy beszéltek az emberek, ahogy apjuk-anyjuk tanította, s tisztán csendült ajkukról a magyar szó. Nem is olyan rég volt — de haj, mennyire más ma a csallóköziek beszéde! Ha köznapi dolgokról is van szó, alig akad mondat, amelyben ne vegyítenének egy vagy több idegen kifejezést. Talán azt hiszik, így könnyebb megérteni magukat? Vagy egyszerűen ez lett a módi? Bármi is az oka, az eredmény fülsértő zagyvaság, kerékbetört, rokkant nyelv, s aki hallja, arra gondol: ejnye, hisz ezen a vidéken még nemrég tudtak magyarul! A csallóközcsütörtöki gépállomáson a gépek „údrzsbáján" dolgoznak karbantartás helyett, Békén nem az elnök ment ebédelni, hanem a „predszeda", s az „ucstovnyík" vonult be katonai szolgalatra, nem pedig a könyvelő. Arról fölösleges szólnom, hogy a mindennapi nyelvhasználatban szövetkezet, állami gazdaság és nemzeti bizottság helyett csak jéerdé, státni majetok és národní víbor szerepel, annyira köztudomású és nem egyszer kipellengérezett jelenség ez. Nem bírom elhinni, hogy akik mondták, ne ismernék a megfelelő magyar szavakat. A szapi halászok is a „podnyikra" járnak vállalatvezetőség helyett, s mert autóval mennek, „ríhlosztyot" váltanak sebesség helyett. Valamikor nem is olyan régen ízesqjj és szépen beszéltek magyarul a Csallóközben. Azóta úgy látszik, leszoktak róla. p1

mberemlékezet óta halászok tanyáztak Szapon, s a faluban ma is él ez a sokhelyütt kiveszett ősfoglalkozás. Az idők múlása ugyan a szapi halászokon is meglátszik: gépesítették, motorositották őket is, és ha reggel fogásra indulnak, Tatra-teherautó viszi az egyik halászbokrot csónakostul fölfelé, ár ellenében, este pedig a másikért megy, amely lefelé hajózott a Dunán. Kényelmesebb lett tehát a munka, de megcsappant a látatja: egyre kevesebb a Dunában a hal. Aznap is, amikor ott jártunk, négy ember huszonhét kilónyit fogott csak estélig. Eseményszámba megy, ha a legértékesebb halfajtákból akad egyegy a hálóba: kecsegéből, angolnából, harcsából. Arra meg nem is emlékeznek, hogy vizát fogtak volna. Mégis szeretik a mesterségüket. Nemcsak az öregek — Fekete Mihály, Bartal Gábor bátya —, hanem a fiatalok is: Bartalos Vince, Vass József. Villog a szemük, amikor egy-egy nagy, két, három mázsás fogásrői beszélnek, , meg arról, hogyan küszködnek a vizén a viharral, hogyan viaskodnak a roncsokba, tönkökbe akadt fenékhálóval, ha oldalt sodorja a csónakot a víz és a csalódás fájdalma tükröződik emlékezve is arcukon, ahogy mondják: — Ha aztán a két csónakon keresztül fektetett doronggal sem lehet felgombolyítani a hálót, a ladikot pedig oldalt téríti, megmeríti az ár, nincs más segítség: el kell metszeni. A régi halászavatásról mesélnek az öregek. Fekete Mihály nevetve mondja, hogy őt kétszer keresztelték halásznak: amikor először szállt csónakba, fcelódították a vizbe, de az igazi keresztelő csak azután következett a szárazon — tíz liter borral. Annyi áldomást kellett fizetnie az újdonsült halászlegénynelo. — Ma már nem így van — vág felénk a szemével —, ma már húsz liter bor a taksa! Ha meg is csappant tehát a hal a Dunában, annyi úgy látszik mégis maradt, hogy telik belőle halász-áldomásra. IJ a éjszaka, a Csallóköz felől tartunk 1 * hazafelé, már messziről fényózönnel köszöntget a dunamenti metropolis, Szlovákia fővárosa. Szerte az éjszakába merült síkon lámpások integetnek vissza, az élet és a béke őrei az álmodó falvak fölött. A hegyek oldalából, öléből fénykarjait nyújtja a Csallóköz felé a város mintha magához ölelné. Világossága messze elragyog a síkságra. Útmutató lámpás, amelyhez igazodik a vándor. TÖTH TIBOR Két világ határa volt egykor a Kisduna réve, a régi pozsonyi burgerok úgy beszéltek Főrévről, hogy rajta túl már a vadak országa kezdődik. Ma a város túllépett a folyón, szinte észre sem veszed az egykori határt, hisz pirossárga városi autóbusz közlekedik egészen Püspökiig. De ahogy tovább haladunk, a nyugati szemhatár alá buknak a kékpárás hegyek és asztalsimán tárul ki előttünk a táj. Letérünk a főútról, amely Komáromig nyújtóztatja beton hátát és északnak fordulunk, Hidason keresztül az ősrégi templomú Csallóközcsütörtök felé. A két falu közt a legmagasabb emelkedés a két és fél méteres Kúnhalom - közelében kerekeslábú, sárgatestü gépmadarat pillantunk meg a mezőn, úgy áll ott, akár a prédáján kuporgó aranysas. Kék munkazubbonyos ember hajol az üres benzineshordókra terített térkép fölé: Sviech Jozef, a pilóta. A térképen az egyes falvak határában pirossal vonalkázott szakaszok jelzik a burgonyaföldeket. — Ma immár hatodszor szállok fel -magyarázza, — Aerosollal permetezzük be a krumpliföldeket, hogy el ne egye elölünk a termést a kolorádóbogár. Tekintetemmel végigsimogatom a jámbor acélmadarat, amely lám, ragadozó testvéreitől elfajzottan ily szelíd mesterségre adta magát, de Sviech, az Ostravából idevetődött pilóta már mondja is tovább: — Egy óra alatt mintegy hatvan hektárnyi területet szórunk be háromszázötven kilogramm fertőtlenítő anyaggal. Két járást, a nagymegyerit és a dunaszerdahelyit már „berepültük", most a somorjai van soron. Ha ezzel is végzünk, megyünk tovább Malackára. Felbúg a motor, szélvészt kavar a légcsavar. A repülőgép nekiiramodik, port ver a mezon és fellendül a levegőbe. Mélyrepülésben — milyen barátságosan hangzik ez a nemrég még rettegett szó — siklik el a burgonyaföldek fölött, alig öt méter magasan és szórja a férget irtó permetet. A csallóközi parasztok a határban köszönve integetnek feléje. Д szépnevű Békén működik a somorjai járás egyik legjobb szövetkezete. Tavaly az övék volt a járási vándorzászló, de aztán az uszoriak elhódították. Idén nagyban fogadkoznak a békeiek, hogy ismét visszaszerzik az elsőséget. Amikor Csallóközcsütörtökön szó esett róluk, csak úgy emlegették őket: „A békéi öregek". Valóban, ebben a szövetkezetben a legszembetűnőbben mutatkozik meg mezőgazdaságunk egyik legsúlyosabb problémája: az öregedés. A békéi közösben gazdálkodók átlagos életkora meghaladja a 60 esztendőt, s ez nem kis dolog, hisz a kertészetben például tucatnyinál több fiatal lány szorgoskodik. Kollár Ferenc és Meleg István a lucernát rakja kazalba a falu szélén. Éppen végzik már, délidő van, ebédelni készülnek. Hatvanéves az egyik, hetvenhat a másik, és nemcsak az öregség terhét hordozzák, hanem a betegségét is: Kollár bácsi gyomorbajos, a társa meg lábfájós. Lábát törte tavaly, de alig várta, hogy összeforrjon a csont - nem élet ez munka nélkül — mondja. — Bizony, kevés a fiatal a közösben — bólogat Kollár Ferenc bácsi. — Hogy mi az oka? Mintha nem szeretnék a földet, könnyebb munkára vágynak, eljárnak a gyárba, városba, s ha egyszer kidőlünk mi öregek, akik még cipeljük a munka terhét, nem tudom, kire marad a mezei munka. Józannak hívják a szövetkezet elnökét, Feketevízinek az agronómust. Gyötri őket is a gond. hisz nagy dologidőben nehéz munkára biztatni a népet, törődni vele.