A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-14 / 37. szám

Néhány évvel ezelőtt történt. Emlékszik rá pontosan. Este sietett haza a munkából és a Duna utca sarkán köhögni kezdett. Megállt, nekidült a falnak, kis csipkés zsebkendőjét a szájára szorította és köhögött. A roham sokáig tartott, és utána a fehér zsebkendő selymén ott lángolt egy csepp vér. Megijedt. De másnap azért ott ült az irodában és szorgalmas, engedelmes ujjai közömbösen verték a gépet. A köhögés a vércseppel elmaradt. Néhány hójiap múlva veritákes testtel ébredt, szemei mindig lázas fényben égtek és a köhögés ismét jelentkezett. Akkor orvoshoz ment. Az orvos megvizsgálta és elküldte a Tátrába. Egész nap feküdt a fényben, olvasott, evett, egy kicsit flörtölt is . . . csak 'egy kicsit. Hazajött meghízva, vidáman. Azután találkozott Lacival. Néha a postás hozott neki egy felhívást, hogy jelentkezzék a Cukor utcában ellenőrzésre, de valahogy mindig jött valami — nem ért rá. Na gyerünk, gyerünk, ez a kimutatás fontos és sürgős. És most megint radírozni kell, mert hibát csinált. Hát igen — nem járt orvoshoz. Laci ... kis mozik, tánc, forró csókok és félévvé! ezelőtt — eljegyzés. Szép volt. Lacinak négyezer koronája van a takarékban, neki kétezerháromszáz. Még nem elég. Bútort már néztek. Sötét diófa ... az ágyra takaró és középre egy nagy mackó. Azt már megvette a túlórapénzből. Nyolcvannégy koronáért. Otthon van egy kockás füzete. Abba felírta, ml mindent kell venni. Még a lábtörlőt is és a húsdarálót. Szép volt. Még három hónap és együtt lenne a pénz. Már azt is tudja, hogy Lacinak mi a kedvenc étele, A főkönyvelő beront és idegesen sürgeti a kimutatást. Persze ő még nem tud semmit. Ma este Beszél Lacival — és holnap bejelenti a főnökének. Mikor három héttel ezelőtt ismét rájött a köhögés, a zsebkendőn már sok apró vörös vérfolt díszelgett. Ő állt és nézte . . . élit mozdulatlanul, dermedten. A szoba megtelt rémekkel, szeretett volna sírni, de a szeme száraz maradt, szeretett volna sikítani, de összeszorult a torka. A mackó ott ült a tükör előtt és barna üvegszemeivel nézte öt. A rendelőbén hatart voltak előtte. Mellette egy nő hangosan magyarázta a reuma fájdalmas mivoltát. Tudja drágám, már két éjszaka nem aludtam — a másik sajnálkozva csóválta a fejét. Az orvos hosszan, némán vizsgálta. A sztetoszkóp először hideg volt. majd átvette a bőr melegét. Egy papiros zörgött a kezében. Beutalás — tüdőgondozó — Cukor utca. Beadta a papirost a kis ablakon és tíz perc múlva már kiáltották a nevét. Bement az öltözőfülkébe és azután . .. Alit a sötétben. Két keze a csípőjén, két könyöke előre. Sóhajtson, mélyebben! Forduljon meg! Sóhajtson! És ő tudta, igen — tudta, hogy ez a fehérköpenyes, gumikötényes orvos olyan, mint az isten a régi katekizmusban. Adhat életet, mosolyt, Lacit, egyszobás garzont, mackót az ágyra, porszívót és zenegépet. Adhat esküvőt a tükörteremben, nehézkes, boldog, reményteljes idomtalanságot, a szülés kínját és örömét, adhat kisfiút és kislányt. Csak tőle függ ... egyedül tőle ... és ettől a búgő géptől. ettől a nagy üveglaptői, ami nekifeszült a mellei halmának és csúszkál fel-alá, kutatva a test rejtelmeit. Azután meggyulladt egy kis piros lámpa. Kiküldték. Lezárt borítékban vitte a leletet az orvosnak. Az feltépte a borítékot és akkor felcsendült a telefon. Az orvos felállt és ő két szót olvasott ki a leletből, csak két szót: nyitott kavernák. Az orvos hangja . .. elmegy a Tátrába .. . hat hőnapra . . . azonnal utaznia kell... meggyógyul ... ne féljen ... nincs nagy baj ...! Mindezt már nagyon messziről hallotta. És nem szólt senkinek. Laci előtt is titkolta a köhögést . .. nem köhögni .. . nem szabad ... Ma este még bort akar inni és csókolni akar. Csókolni? Nem, azt már nem szabad . . . azt mondják, fertőző. Kihúzza a papírt a gépből és beviszi a főnöknek. Két fiatal kollégája cinkos mosollyal összenevet. Az egyik kéjesen kifújja a füstöt és fölényes iróniával megszólal: — Látod, milyen lassan dolgozik a kicsike és ötször radíroz. A másik gúnyosan felnevet: — Hja kérlek, a szerelem!, P. G. € vforduló A tanító áll a tábla előtt és magyaráz. Figyeli az osztályt, a szemeket, és érzi, hogy ma valahogy nem megy. Nincs meg a kapcsolat. Minden évben fél ettől a naptól. Már reggel tudta, hogy ma legjobb lenne elsötétíteni a szobát és otthon maradni — ülni és talán strni. Évforduló. Ezen a napon fél a gyermekszemektől, a szünetek kacagó zsivajától. Ezen a napon kialszik szemében az a fény, amely megnyerte számára a falu szeretetét. Ezen a napon nem tud közel férkőzni a kis szivekhez, a nyiladozó értelemhez. De mégis a kötelesség. Most áll a tábla előtt és magyaráz. Évforduló. Igen, akkor ő a hegyekben harcolt a többiekkel együtt, mert akkor a harc az életet jelentette, a jövőt, a hazát, a humanizmust, mindent! A felesége, Klári a kicsi Klárival bujkált ismerősöknél, jóbarátoknál, ahoi lehetett, ahogy lehetett. És egy nap, reggel kilenc órakor a nagy, bátor Klári a kicsi Klárival a karjában ott menetelt egy kisváros utcáján. A pólya eltakarta szive fölött a sárga foltott. Valaki látta. Egyenes, feltartott fejjel ment sorstársai között, akiket pusztulásra Ítélt a gyűlölet. A pályaudvaron üres tehervonatok álltak, az ablakokon ráccsal. Nem, ez Igy nem megy. Valami Írnivalót ad az osztálynak. Mit, miről? Igen, ez lesz a legjobb. írjátok meg, kit szerettek a legjobban a világon. Szőke és barna fejek hajolnak a füzetekre. Kicsi,, párnás kezecskék megragadják a tollszárat és mintegy ihletet várva rágcsálják a végét. A tanító járkál a padsorok között. Ott, ott a „fürdőben" le kellett vetkőzni — férfiak, nők vegyesen. És Klári olyan szemérmes volt. És vajon a babát is le kellett vetkőztetni? Oh! És . .. és azt mondják . . . olvasta, a ciángáz nehéz, nehezebb a levegőnél. A pincében alulra kerültek az asszonyok, a betegek, az öregek, a gyerekek. Az erősek a testekből épült hegyen kerestek haladékot, néhány percnyi életet. Önzés? Nem — csak életösztön. Járkál a padsorok között, érzi, hogy egész teste veritékes. A tollak szorgalmasan kaparják a papirt. Nézi az órát — még tíz perc. A két Klári! Auschwitz? Azt mondják az úton vizet sem kaptak. Járkál a padok között. Vonatkerekek zakatolásét hallja, emberi sóhajokat, gyermeksírást. És látja az „öltözöt". Kinyitják a „fürdő" ajtaját és beterelik a * megrémült, meztelen embereket. Ott... ott megy Klári a babával. Azután az ajtó döngve becsapódik. Auschwitz, Klári, cián! Torkában érzi a gyűlölet forróságát. Járkál a padok között. Minek is jött be? Kezét ökölbe szorítja a fájdalom, ölni . . .*ö!ni! Mindenkit megölni, aki tűrte... mindenkit megölni, hogy ne csak ő zsenvedjen így! Megáll, mert szédül. Szeme önkénytelenül rávetődik a füzetre. Gömbölyű gyerekbetükból formálódott mondatot olvas: ... és nagyon szeretem a tanítómat! Szívében valami meleget érez. Az ököl lassan szétnyílik és a tenyér rásimul a gyermek kócos fejére. A kéz megpihen. Egy forró arcocska hízelgő, ragaszkodó szeretettel odasimul a pihenő kézhez. Az órát lecsengetik. Péterfy Gyula 17