A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-12 / 2. szám

«arat^rov^orjcjtvajyx^aaysyx^ Ma is, 1849. november 7-é'n ünnepre készül a Dóm. Am pompás díszeiből komor gyász árad. Már nincsen itt a királyi trónus, helyét ravatal foglalta el. Ma nem ébresztette a várost korai ágyúdörgés, csak a gyászistentisztelet hírére sereglettek ide az emberek, hogy az elesettek lelkéért imádkozzanak. Ki ezért, ki azért... A hivatalos hirdetmény szerint az elesett osztrák és orosz katonákért kellett imádkozni. Az elesettek száma azonban nemcsak ennyi. Patakokban folyt a vér Magyarország széles rónáin, sűrű erdeiben, sőt itt Pozsonyban iy elesettek — jobban mondva kivégzettek — vére áztatta a földet. A Szamárhegyen akasztófa, Ligetfaluban — közvetlenül a Duna mentén — kőfal áll, ahonnan visszapattantak a vértanúk testét elkerült golyók. A Prímás palotában van dolgozószobája és nagy fekete asztala az érzéketlen Haynaunak, kinek nincs szíve, csak magas homloka, hátrafésült erősszálú sötét haja, szúrós tekintetű szemét félig eltakaró sűrű, bozontos szemöldöke. Itt, ezen az asztalon írja alá a halálos ítéleteket. Szörnyű nézni, ahogy ma itt ül a templom szentélyében ez a magas termetű, komor, nagy elálló fülű, egyenes, csaknem tömpe orrú, egyenruhájának magas, pompásan díszített hajtókájára lógó hosszú, deres bajszú férfi. Ő az, aki nemrég ez év október 6-án agyonlövette gróf Batthyányi. Azt a Batthyányt, aki győzelmes argonautaként mint Magyarország első felelős miniszterelnöke Kossuth-Jázon oldalán, Bécsből Pozsonyba érkezett. És íme, hóhéra most nyugodtan ül itt. Látni az arcán, hogy könyörtelen, mint maga a sors. Az árulás és besúgás pókhálójával szőtte be az egész várost... Itt vannak hírhedt pribékjei is. Mellette Beutelhauser rendőrbiztos, aki csak nemrég rendezte be a Ventúr utca 11. szám alatt borzalmas hivatalát. Eljött Cziráky, a pozsonyi császári és királyi kerületi főbiztos, itt van a rettegett Radetzky tábornagy leánya, Wenkheim báróné is. A tisztek kitüntetéseiről villogva verődik vissza a gyertyák százainak fénye. Itt áll gyászruhásan a Pozsony új uraitól kinevezett városi elöljáróság: Theodor Edl, Lorenz Förster, Christoph Gasele. Karl Hoffer, Anton Jurenák... Itt vannak mindnyájan feleségestől, itt a Szent Márton Dóm káptalanja, magasrangú katonák és tisztviselők, a császári hivatalok képviselői. Annyian vannak, hogy teljesen megtöltötték a templom hajóját, a polgárok kint állnak, várnak és imádkoznak. Van miért imádkozniuk. És van kiért! A templomtól kissé távolabb, a hívők tömege mögött két asszony álldogál szerényen. Mindkettő fiatal még. Öltözetük polgári ízlésű. A körülöttük állók, akik ismerik őket, szomorúan fordulnak feléjük. De ők csak bánatosan, összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel állnak, és időnként fekete szegélyű kendőjükkel szárítgatják a kisírt szemükből lassan szivárgó könnycseppeket. A Dressler lányok ezek, akik a polgárok leányait varrásra tanítják. Annak a Dressler Keresztélynek nővérei, aki oly szomorú véget ért. Szegények, most, hogy bátyjukat elveszítették, maguk maradtak. És eljöttek ide, noha evangélikusok: talán félnek, hogy kellemetlenségük lehetne belőle, ha nem jönnének el imádkozni a császári és cári hadsereg halottaiért. S a szánalomra méltó, elhagyott asszonyok félnek a hatalmasok haragjától. Bátyjuk nem félt. Szegény, nem lett jó vége, Isten nyugosztalja ... A polgárok jól ismerik az egész históriát. Hiszen semmiről sem beszélt annyit a város az év elején, azokban a zimankós téli napokban, mint a „Dressler ügyről." Január 18-án történt. A rendkívüli katonai vizsgáló bizottság eképpen jelentette az első halálos ítéletet: „Daniel Christian Dressler, alias Kurz, pozsonyi születésü, harmincnégy éves, evangélikus, hőtlen, volt szappanfőző, később a helyi színház súgója, mint a korábban itt alapított demokratikus egyle't tagja, a királyi csapatok bevonulása után a legfelsőbb császári udvart szégyentelenül gyalázta és ezzel felségsértést követett el. A kormány elleni izgatással lázadás bűntettét követte el, melyben a tanúvallomások, részben pedig a vádlott saját beismerő vallomása alapján bűnösnek találtatott. Ezért a rögtönbíráskodásról szóló rendelet értelmében kötél általi, kegyelemből azonban gqlyó általi halálra ítéltetett. Az ítélet mint megérdemelt büntetés valamennyi fondorkodó elrettentésére a mai napon végre is hajtatott." A hadbíróság jelentése bombaként hatott Pozsonyban és közvetlen környékén. A polgárok nem számoltak vele, hogy ilyen szigorú lesz a katonai bíróság ítélete. Szájról szájra jártak az egész vizsgálat részletei. Dressler merész volt, de elővigyázatlan. Amikor a császári csapatok már a városban voltak, egyszer átment a színházból a szemközti vendéglőbe, kezében tányér, rajta egy darab összegöngyölt cukorspárga. Amikor barátai, valami jó tréfát várva, megkérdezték tőle, mire neki a spárga, nevetve válaszolta, hogy Windischgrätz nyakára szánja. Akadt egy „barát", aki a dolgot besúgta a hivatalnoknak — és ez elég is volt. Dressiert mindenki kedvelte. A kihallgatás során Freiberg bíró is segíteni akart rajta és ezért azt kérdezte tőle, hogy nem volt-e ittas a tett elkövetésekor. Dressler, alig számítva arra, hogy büszkeségének olyan szomorú következménye lesz, magabiztosan válaszolta: „Teljesen józan voltam!" Amikor a bírák már kimondták Dressier felett a halálos ítéletet, barátai siettek segítségére. Ételébe mérget kevertek, hogy megbetegedjék. A törvény értelmében ugyanis beteg emberen nem lehetett halálos ítéletet végrehajtani. A hadbíróság azonban mit sem törődött a törvényekkel. Az ítélet megvolt, így hát a súlyos beteget a Vízikaszárnyából — itt volt bebörtönözve — Ligetfaluba cipelték. Ott a kivégzés előtt egy fához kellett kötözni, mivel már állni sem tudott a lábán. és aztán a szerencsétlent — kivégezték. Szegény Dressler! M:lyen vidám ember volt. Milyen pompásan feszült rajta a Magyar Nemzeti Gárda egyenruhája, melyben a forradalom napjaiban a várost járta... A forradalom napjaiban! Alig másfél esztendő telt el azóta. És mennyire megváltozott, összekuszálódott azóta minden ... Milyen szép is volt nemrég, 1848 márciusában minden, mily remények ébredtek az emberek lelkében: sajtószabadság, alkotmány, felelős magyar minisztérium! Mennyi harcot, mennyi fáradságot kellett az újkori argonautáknak vállalniok, hogy nemzetüknek meghozhassák a szabadság aranygyapját, melyről Kossuth oldalán a Zöldfa fogadó erkélyén oly lelkesen szónokolt Székely József. De ez már rég volt... Ma a székesegyház nyitott ajtaján át Mozart Requiemjének hangjai szűrődnek ki az utca csendjébe. A zenekar muzsikájába az énekkar hangjai vegyülnek És az emberek némán, fásultan állnak. Mindazt, ami akkor két évvel ezelőtt életrekelt, durván eltaposták a katonák. És mily nagy lelkesedés, várakozás töltötte el az emberek szivét azokban az időkben, akkor, amikor 1847 novemberében összeült Pozsonyban a történelmi nevezetességű magyar országgyűlés. Milyen játékos a történelem. Az is november 7-én volt, akárcsak ma . . . (Részlet a Práca Kiadóvállalat „Interjú a régi Pozsonnyal" című történelmi riport-könyvéből.) IM ER AC ESI Gyártja: Spolana n. v., Neratovice. Megbízható szer hörcsögök, mezei pockok és valamennyi szabadban élő kártékony rágcsáló elten. Nagybani árusítás: Remeselru'cke potr'eby, ti. v., Kassa. 13