A Hét 1958/1 (3. évolyam, 1-26. szám)

1958-01-12 / 2. szám

«arat^rov^orjcjtvajyx^aaysyx^ Ma is, 1849. november 7-é'n ünnepre készül a Dóm. Am pompás díszeiből ko­mor gyász árad. Már nincsen itt a kirá­lyi trónus, helyét ravatal foglalta el. Ma nem ébresztette a várost korai ágyúdör­gés, csak a gyászistentisztelet hírére se­reglettek ide az emberek, hogy az el­esettek lelkéért imádkozzanak. Ki ezért, ki azért... A hivatalos hirdetmény szerint az el­esett osztrák és orosz katonákért kel­lett imádkozni. Az elesettek száma azon­ban nemcsak ennyi. Patakokban folyt a vér Magyarország széles rónáin, sűrű er­deiben, sőt itt Pozsonyban iy elesettek — jobban mondva kivégzettek — vére áz­tatta a földet. A Szamárhegyen akasztófa, Ligetfalu­ban — közvetlenül a Duna mentén — kőfal áll, ahonnan visszapattantak a vér­tanúk testét elkerült golyók. A Prímás palotában van dolgozószobája és nagy fekete asztala az érzéketlen Haynaunak, kinek nincs szíve, csak magas homloka, hátrafésült erősszálú sötét haja, szúrós tekintetű szemét félig eltakaró sűrű, bo­zontos szemöldöke. Itt, ezen az asztalon írja alá a halálos ítéleteket. Szörnyű nézni, ahogy ma itt ül a templom szen­télyében ez a magas termetű, komor, nagy elálló fülű, egyenes, csaknem tömpe or­rú, egyenruhájának magas, pompásan dí­szített hajtókájára lógó hosszú, deres bajszú férfi. Ő az, aki nemrég ez év ok­tóber 6-án agyonlövette gróf Batthyányi. Azt a Batthyányt, aki győzelmes argona­utaként mint Magyarország első felelős miniszterelnöke Kossuth-Jázon oldalán, Bécsből Pozsonyba érkezett. És íme, hó­héra most nyugodtan ül itt. Látni az ar­cán, hogy könyörtelen, mint maga a sors. Az árulás és besúgás pókhálójával szőtte be az egész várost... Itt vannak hírhedt pribékjei is. Mellette Beutelhauser rend­őrbiztos, aki csak nemrég rendezte be a Ventúr utca 11. szám alatt borzalmas hivatalát. Eljött Cziráky, a pozsonyi csá­szári és királyi kerületi főbiztos, itt van a rettegett Radetzky tábornagy leánya, Wenkheim báróné is. A tisztek kitünte­téseiről villogva verődik vissza a gyertyák százainak fénye. Itt áll gyászruhásan a Pozsony új uraitól kinevezett városi elöl­járóság: Theodor Edl, Lorenz Förster, Christoph Gasele. Karl Hoffer, Anton Jurenák... Itt vannak mindnyájan fele­ségestől, itt a Szent Márton Dóm kápta­lanja, magasrangú katonák és tisztviselők, a császári hivatalok képviselői. Annyian vannak, hogy teljesen megtöltötték a templom hajóját, a polgárok kint állnak, várnak és imádkoznak. Van miért imád­kozniuk. És van kiért! A templomtól kissé távolabb, a hívők tömege mögött két asszony álldogál sze­rényen. Mindkettő fiatal még. Öltözetük polgári ízlésű. A körülöttük állók, akik ismerik őket, szomorúan fordulnak felé­jük. De ők csak bánatosan, összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel állnak, és időn­ként fekete szegélyű kendőjükkel szá­rítgatják a kisírt szemükből lassan szi­várgó könnycseppeket. A Dressler lányok ezek, akik a polgá­rok leányait varrásra tanítják. Annak a Dressler Keresztélynek nővérei, aki oly szomorú véget ért. Szegények, most, hogy bátyjukat elveszítették, maguk maradtak. És eljöttek ide, noha evangélikusok: ta­lán félnek, hogy kellemetlenségük lehetne belőle, ha nem jönnének el imádkozni a császári és cári hadsereg halottaiért. S a szánalomra méltó, elhagyott asszo­nyok félnek a hatalmasok haragjától. Bátyjuk nem félt. Szegény, nem lett jó vége, Isten nyugosztalja ... A polgárok jól ismerik az egész histó­riát. Hiszen semmiről sem beszélt annyit a város az év elején, azokban a zimankós téli napokban, mint a „Dressler ügyről." Január 18-án történt. A rendkívüli ka­tonai vizsgáló bizottság eképpen jelen­tette az első halálos ítéletet: „Daniel Christian Dressler, alias Kurz, pozsonyi születésü, harmincnégy éves, evangélikus, hőtlen, volt szappanfőző, később a helyi színház súgója, mint a korábban itt ala­pított demokratikus egyle't tagja, a ki­rályi csapatok bevonulása után a leg­felsőbb császári udvart szégyentelenül gyalázta és ezzel felségsértést követett el. A kormány elleni izgatással lázadás bűntettét követte el, melyben a tanúval­lomások, részben pedig a vádlott saját beismerő vallomása alapján bűnösnek ta­láltatott. Ezért a rögtönbíráskodásról szó­ló rendelet értelmében kötél általi, ke­gyelemből azonban gqlyó általi halálra ítéltetett. Az ítélet mint megérdemelt büntetés valamennyi fondorkodó elretten­tésére a mai napon végre is hajtatott." A hadbíróság jelentése bombaként ha­tott Pozsonyban és közvetlen környékén. A polgárok nem számoltak vele, hogy ilyen szigorú lesz a katonai bíróság íté­lete. Szájról szájra jártak az egész vizs­gálat részletei. Dressler merész volt, de elővigyázatlan. Amikor a császári csapatok már a vá­rosban voltak, egyszer átment a szín­házból a szemközti vendéglőbe, kezében tányér, rajta egy darab összegöngyölt cukorspárga. Amikor barátai, valami jó tréfát várva, megkérdezték tőle, mire ne­ki a spárga, nevetve válaszolta, hogy Windischgrätz nyakára szánja. Akadt egy „barát", aki a dolgot besúgta a hivatal­noknak — és ez elég is volt. Dressiert mindenki kedvelte. A kihall­gatás során Freiberg bíró is segíteni akart rajta és ezért azt kérdezte tőle, hogy nem volt-e ittas a tett elkövetésekor. Dressler, alig számítva arra, hogy büsz­keségének olyan szomorú következménye lesz, magabiztosan válaszolta: „Teljesen józan voltam!" Amikor a bírák már kimondták Dress­ier felett a halálos ítéletet, barátai siet­tek segítségére. Ételébe mérget kevertek, hogy megbetegedjék. A törvény értelmé­ben ugyanis beteg emberen nem lehetett halálos ítéletet végrehajtani. A hadbíró­ság azonban mit sem törődött a törvé­nyekkel. Az ítélet megvolt, így hát a sú­lyos beteget a Vízikaszárnyából — itt volt bebörtönözve — Ligetfaluba cipelték. Ott a kivégzés előtt egy fához kellett kö­tözni, mivel már állni sem tudott a lá­bán. és aztán a szerencsétlent — kivé­gezték. Szegény Dressler! M :lyen vidám em­ber volt. Milyen pompásan feszült rajta a Magyar Nemzeti Gárda egyenruhája, melyben a forradalom napjaiban a várost járta... A forradalom napjaiban! Alig másfél esztendő telt el azóta. És mennyire megváltozott, összekuszálódott azóta minden ... Milyen szép is volt nemrég, 1848 már­ciusában minden, mily remények ébred­tek az emberek lelkében: sajtószabad­ság, alkotmány, felelős magyar minisz­térium! Mennyi harcot, mennyi fáradságot kel­lett az újkori argonautáknak vállalniok, hogy nemzetüknek meghozhassák a sza­badság aranygyapját, melyről Kossuth oldalán a Zöldfa fogadó erkélyén oly lelkesen szónokolt Székely József. De ez már rég volt... Ma a székesegyház nyitott ajtaján át Mozart Requiemjének hangjai szűrődnek ki az utca csendjébe. A zenekar muzsi­kájába az énekkar hangjai vegyülnek És az emberek némán, fásultan állnak. Mind­azt, ami akkor két évvel ezelőtt életre­kelt, durván eltaposták a katonák. És mily nagy lelkesedés, várakozás töltötte el az emberek szivét azokban az időkben, akkor, amikor 1847 novemberében össze­ült Pozsonyban a történelmi nevezetes­ségű magyar országgyűlés. Milyen játékos a történelem. Az is no­vember 7-én volt, akárcsak ma . . . (Részlet a Práca Kiadóvállalat „Inter­jú a régi Pozsonnyal" című törté­nelmi riport-könyvéből.) IM ER AC ESI Gyártja: Spolana n. v., Neratovice. Megbízható szer hörcsögök, mezei pockok és valamennyi szabadban élő kártékony rágcsáló elten. Nagybani árusítás: Remeselru'cke potr'e­by, ti. v., Kassa. 13

Next

/
Thumbnails
Contents