A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1958-02-02 / 5. szám
A kollektív ház nrte^e CL uoWrs^äTcrt A kbllektív ház tágas, kellemes éttér me Pelich Jifina asszony, a takarítónők vezetője otthonában unokájával, a kis Zdénekkel hol van az, amiért jöttünk? Már éppen a nyelvem hegyén a kérdés, amikor a lélekzet torkomon akad: a havas csendéletből hirtelen tizenegy emeletes épületkolosszus emelkedik ki. Ez a kollektív ház. Mielőtt még személyes tapasztalatainkról beszélnénk, keressük meg Frantisek Nóvák elvtársat, a mammut-háztömb gondnokát. Kékvászon kezeslábasban ül íróasztala mögött. Látszik, hogy nem a papirosok embere. Igaz, hogy ekkora házban a karbantartás irányítójának — akár a jó hajóskapitánynak — mindig résen kell lennie. Az idős Nóvák elvtárs, azt mondhatnánk — egyik bába volt a „koldum" születésénél. Élénk szavakkal ecseteli, hogyan kezdték el 1948-ban 'itt a pusztaság közepén a felhőkarcoló építését. Mennyi pénz. mennyi merészség, mennyi munka kellett, amíg azt mondhatták — kész! Az ember megint valami nagyszerűt alkotott. — Nem is voltak eleinte bizalommal a ház iránt a gyári alkalmazottak — emlékezik a kezdet nehézségeire Nóvák elvtárs természetesen ez csak addig tartott, amíg meg nem győződtek a valóságról. Ma már telt házunk van és boldog, aki a „koldumban" lakhat. — Külföldi érdeklődök is jártak már nálunk. — folytatja Nóvák elvtárs. — A nyugati újságírók kíváncsiak - voltak, hogyan laknak nálunk a gyári munkások. Bizony elámultak tőle, aimit láttak. A két szárnyra osztott épülettömbnek az egyik része tizenegyemeletes, csupa háromszobás összkomfortos lakással, míg a másik tízemeletes szárnyon' kétszobás és garzonlakások vannak, összesen 353 lakás, nem számítva a közös használatra szánt klubhelyiséget, a hatalmas éttermet, amely este zenés kávéházként szolgál, továbbá a 140 személyt befogadó mozit, az alagsorban elhelyezett, korszerűen villamosított mosó-szárító helyiségeket, hogy csak néhányat soroljunk fel. Egy teher- és hárdm személyfelvonó áll a lakók rendelkezésére. Mi most egyiket sem vesszük igénybe, gyalogosan sétálgatunk az emeletek között. A fehér műmárvány kockákkal kirakott, fűtött folyosókról nyílnak a lakások. Bekopogtatunk az egyik ajtón. A kétszobás lakás a Pelich család otthona. A férfi bányász a Győzelmes Február bányában, az aszony a kollektiv házban a takarítónők vezetője. - 1953 óta lakunk itt -, mondja Jirina asszony. A nappali szoba meghitt farkában ül, puha fotelben és föl év körüli kisbabát ringat a térdén. -Három gyermekünk van, ez a kicsi a legidősebb fiunké, a mi kis unokánk — emeli magasra a jóltáplált lurkót. A háziasszonyok kedvükre válogathatnak az önkiszolgáló Üzlet gazdag polcain Mostról, ebből az isimert, forgalmas bányavárosból áramvonalas villanyvasút és trolibusz vezjeit Litvinovba. Ez bonyolítja le a forgalmat a záluzíi Sztálin vegyiművek, a hozzátartozó Győzelmes Február bánya és a iitvinovi lakókép között. Mindebben még nincs semmi meseszerű. Ám, aki hegyezi a fülét, az (egyre-másra egy különös szót hall emlegetni: „koldum". Ugyan mi is lehet az? Szívesen megmagyarázzák. A „koldulm" — koletivní dúm — kollektív lakóház, a Sztálinmüvek dolgozóinak büszkesége. Meg kell nézni, az csak természetes. Csípős szél fúj, esik a hó, — ment errefelé nem tréfál a január, — amikor a trolibusz elhagyja Litvinov utolsó házait. Körös-körül minden fehér, a dombokra széltépázta fenyőfák ritkás csoportjai kapaszkodnak. A vidék szép, de
