A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-26 / 4. szám

A nyárvégi nap perzselőn szórta sugarait. A falu po­ros utcáin töpörödött, gör­nyedt öregek baktattak talpig feketében. Csendes volt a fa­lu és a levegő meg sem moc­cant. Mintha megmerevedett volna a világ. Temetésre készülődött a Pap-sor. Meghalt az utca dü­hös kis öregje, az örökké bé­kétlen, morgó, szitkozódó, Reszketős János. Hirtelen ér­te a halál. Éppen a borospin­céből jött fel János bácsi, hogy megtartsa szokásos reggeli szemléjét a gazdaság­ban, amikor a guta meg­ütötte. Ott talált rá a menye, Margét a lépcsőn. Alig volt már benne élet. Az összecsődült rokonság sírt, jajgatott. Így szokás ez már falun. Különösen ha a gazda hal meg és nem hagy végrendeletet. És Reszketős János nem hagyott... Két fia volt, aluszékony emberek. De a feleségeik nem fértek meg egy házban. Be­lefojtották volna egymást egy kanál vízbe. Egynek mennie kellett, pe­dig elég navolt a porta, megfértek volna rajta mind a ketten. Dehát Zsófia nem bírta ki Margetot és fiata­labb is volt, mennie kellett. Ettől kezdve látszólag szent volt a béke. Hanem most, hogy meghalt az öreg, ismét felizzott a gyűlölet. Ügy sírtak, óbégat­tak a rokonok árgus szeme előtt, mintha a • világ vége lenne. Margét eszelősen jaj­gatott, Zsofa ájuldozott. A jussról volt szó. Azt kellett most kisímiok a falu szeme előtt, mert mindenki tudta, hogy az öreg egyiket se sze­rette. Ügy sürögtek-forogtak mindketten a halott körül, mintha aranyból lenne. Mar­gét hamvasszürke ablakos koporsót hozatott. Ilyen még senkinek sem volt a faluban! Amikor elhozták, olyan dia­dalmasan nézett Zsofára, mintha már nyert ügye lenne. De az se hagyta magát. El­hívta három falu papját és az esperest a temetésre. Ko­szorúkat rendelt és a kán­tornál búcsúztató verset. Amikor az esperes öblös hangja felzúgott: 18 — Cirkum dedérum ... — az emberek összesúgtak. Zsofa fájdalmasan felzoko­gott és megtántorodott. Alig bírták a rokonok közül ket­ten tartani. Most már fölénye biztos volt. Az emberek úgy néztek rá, mint Reszketős em/etlen jogos örökösére. Margétra csak itt-ott sandí­tottak, mindenki őt figyelte. A kántor is ránézett, ami­kor ércesen csengő hangján elkezdte a búcsúztatót. Búcsúzom tűletek leghívebb rokonim, Fiaim, menyeim, kedves onokáim. Tőletek szolgáim, juhaim, nyájaim, Alsó és felső szomszédaim, Kedves gazdatársim. Az egész udvar félzokogott. A feketeruhás férfiak mogor­ván köhécseltek, az asszo­nyok az orrukat fújták. A kántor figyelte a hatást. Meg volt elégedve. Már a marká­ban érezte a százast, amit Zsofa ígért néki. Csak nem volna olyan átkozott meleg, gondolta és hátrább lépett, mert az orrát csavarta a sürü tömjénfüst. Meglesz — gon­dolta mégegyszer és Zsofá­ra pillantott. Az asszony ros­kadozó alakja szárnyat adott a hangjának: Istennek hív leánya Leghűbb menyem Zsófia Rövid szünetet tartott és ünnepélyesen körülnézett. Az udvar elcsendesedett, csak Zsofa zokogott fel szívtépő hangon. A kántor elégedetten fordult a papír felé, amelyet egy ministráns tartott az or­ra elé. De a kis boglyas meg­feledkezett hivatásáról. Elbá­mészkodott a tornyos ga­lambdúcra, ahol egy galamb­anyó a kicsinyeit etette. Éppen azon törte a fejét, hogy hogyan lehetne oda suttyomban felmászni a kis galambokért, amikor a kán­tor a fejére húzott az ima­könyvvel és figyelmeztette feladatára. A püffenésre Zso­fa is felpillantott, az esperes is köhintett zavarában. De baj nem lett. Kevesen vették észre és a kántor hangja meg sem rezzent, úgy folytatta: Ne öntsd híg könnyedet Az életút porába Miként a menyei harmat Belepé most arcomat. Ügy nondoskodál Életemről életemben, vala Leghűbb menyem Zsófia. Mindenki sírt, még az es­peres is könnyezett. Csak ne húzná oly sojcá — gondolta — és a kántorra meredt szá­raz, parancsoló tekintettel, hogy folytassa. Én hű szolgám Margét menyem Köszönet néked, A mennyben leled ... Egy szuszra fújta el ezt a pár sort. Margét megtántoro­dott. Hogy én, én szolgája. Hát ez már sok. Legszíveseb­ben nekiugrott volna a kán­tornak, az uránák, a Zsójá­nak és összetört volna min­dent dühében, kétségbeesett keserűségében. Most már biztos volt csúfsága, veresé­ge. „Köszönet néked, a nennyben leled ..." — zaka­tolt a fülében és az emberek reszkető hangon, nehéz tüdő­vel énekelték: ... Ama rettenetes napon Minden bajtól... A harangok megszólaltak, a menet megindult. Zsofa zsebkendőbe temette az ar­cát, ketten is támogatták. Véle senki *e törődött... Az emberek fedetlen fővel lépkedtek a koporsó után. Élen a falu koldusai vitték a feszületet és a fekete temp­lomi lobogókat. A szemben jövök elálltak az útból, a ha­rangok zúgtak. A nehéz por belepett mindent: a koldu­sok mezítelen piszkos lábát, a gazdák fényes csizmáját és a hamvasszürke koporsó ab­lakát ... Zsofa csak a temetőben nézett fel, hogy mégegyszer megmutassa szenvedő arcát a világnak és Margétnak. De Margét nem volt sehol. Mint a villám, úgy cikázott át az agyán: otthon maradt a pi­szok, hogy amit tud, eldug­hassa a temetés alatt... Legszívesebben rögtön haza szaladt volna, de nem tehet­te. Mindenki ránézett, min­denki őt figyelte. Amikor az esperes ismét elkezdte a szer­tartást, fájdalmasan felzoko­gott és összerogyott. Kivit­ték a tömegből, hogy fel­élesszék. De arra már nem volt szükség. Magához tért és lassan, szó nélkül elindult hazafélé. Lelkében gyűlt, egy­re gyűlt a bosszú, léptei meggyorsultak. Amikor befordult az öreg Reszketős portájára, Margét éppen a frissen fehérlő szal­makazal felé tartott. Vala­mit szorongatott a köténye alatt. Eltűnni már nem tu­dott, Zsofa észrevette. — Te rin(jyó! — rohant feléje. — Mi van a kötényed alatt?'.

Next

/
Thumbnails
Contents