A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-26 / 4. szám

AMIT A MŰKEDVELŐNEK TUDNIA KELE A RENDEZŐ FELADATA Egy műkedvelő csoport életképességét a jó szándék és az erős akarat dönti el. Az a tény, hogy színjátszóink újabb és újabb színdarabot tanulnak s adnak elő, már magában is örvendetes, annál inkább, mert szándékuk hátterében kultúrforradalmunk magasztos eszméjének győzelme lobban fel. Színjátszó csoportjaink hivatásának betöltésére megszámlálhatatlan lehetőség és alkalom kínálkozik. Viszont valamennyiük kötelessége — és ez főleg a rendezőre vonatkozik —, hogy az eddiginél sokkal gondosabban, nagyobb hozzáértéssel, türelemmel, több szeretettel és körültekintéssel, de mindenekelőtt jobb szövegmondással készítsék elő színielőadásaikat. Ne feledjük el azt sem, hogy a műkedvelő, ha színpadra lép, színészi feladatot teljesít. Tudjuk, hogy a mulattató színdarabokat a közönség nagy szeretettel fogadja. De ne feledkezzünk meg arról, hogy a közönségnek erkölcsi igénye, életismerete, fantáziája is van, s mindez kielégülésre vár. Ezt azonban silány, értéktelen fércmunkákkal, összecsapott „esztrádokkal", ripacskodással elérni nem lehet. A mindenáron való nevettetés tévútra viszi a nézőt, de a színjátszót is. A vígjáték és annak minden változata lényegesen más törvényszerűségeken alapszik, mint a tragédia, színmű, népszinmű stb. A jó vígjátékban a komikum (helyzet- és jellemkomikum) szerves összefüggésben áll a darab egészével. Ügyeljünk tehát arra, hogy előadásainkban a nevettetés csak eszköz legyen, amelynek segítségével tolmácsoljuk a darab eszmei mondanivalóját. Ha helytelen értelmezésben mutatjuk be színdarabjainkat, ezek a jó szándék ellenére is értéktelenné válnak. Műkedvelőink gyakran lebecsülik a tarka műsorokat, annak ellenére, hogy nagyobb színdarab előadására képtelenek. Az egyfelvonásos színdarabban éppen olyan törvények a mérvadók, mint nagyobb drámában, viszont az előbbinek nagy előnye, hogy 2V4—3 óra helyett fél óra alatt pereg le a cselekmény. Minél gyakrabban lépünk a nyilvánosság elé, minél több tarkaestet, színdarabot rendezünk, annál biztosabb a fejlődésünk. A FŐPRÖBA Amikor a rendező hat-nyolc hetes munkája után a műsorra tűzött színdarab bemutatására érett, a bemutató végleges dátuma előtt 3—4 főpróbát tart, éspedig teljes díszlettel, kosztümökben, kellékekkel. Ezeken a próbákon lényegében már nem javítgat munkáján. Érdeke, hogy egyetemesen ellenőrizze a színdarab ütemét, hang- és színhatását. A tapasztalat azt mutatja, hogy jó, ha a rendező az utolsó „igazi" főpróbát már minden megjegyzés nélkül kíséri és csak a felvonások, esetleg az egyes jelenetek után teszi meg észrevételeit. Nagyon helyes, ha erre az „utolsó" próbára iskolásgyermekeket hívunk meg közönségként, s ha ez a próba nappal zajlik le, úgyhogy a szereplők a bemutatóig kipihenhetik a főpróba „izgalmait". Ha a csoportnak módjában áll, hívjon szakembert, tanácsadót, mégpedig közvetlenül a próbák megkezdésekor, majd hívja meg még egyszer, amikor már minden felvonás a „színpadon van". De a tanácsadó a főpróbákon már ne vegyen részt, mert nem jó, ha az előadás előtti napokban „professzionista kéz" nyúl a műkedvelő rendező munkájába, aki a megelőző próbák műhelytitkainak aprólékos ismerete nélkül, csak zavarná az előadást és veszélyeztetné sikerét. Viszont, ha a műkedvelő rendező szakember vezetése, illetve irányítása mellett végezte eddigi munkáját, tanácsadóját a főpróbákról sem zárhatja ki. PROPAGÄLÄS, FALRAGASZOK Itt kell megemlítenünk a plakátok fontosságát. Ezek szövegét helyes magyarsággal kell megírni, kellő példányszámban sokszorosítani, (kinyomtatni) és idejében (legalább tíz nappal az előadás előtt) kiragasztani. Higgyük el, hogy még a legkisebb faluban is van értelme a plakátnak. A közönségben így rögződik meg a színdarab pontos címe, megtanulja a szerző nevét, megismeri a szereplőket, s általában sok hasznos dolgot olvashat le egy értelmesen megszerkesztett falragaszról. Fontos és lényeges az is, hogy ugyanakkor járási újságainkban közlemény jelenjék meg, amely beharangozza az előadást. Jogosan emeli fel szavát V. M. párkányi lakos az „Üj Szó postaládájából" című rovatban, amikor ezeket írja: „Sok gondot okoz a tömegszervezeteknek, hogy a téli estéket felhasználva, miképpen szórakoztassák a falvak lakosságát. Egy-egy sikeres előadás híre azonban sokszor nem jut el még a szomszédos községbe sem. Jó szolgálatot tehetnének a járási újságok, ha ilyen tartalmú írásokat is közölnének." Vidéki lapjaink tehát segítsék elő színjátszó mozgalmunk népszerűsítését. De központi sajtónk se legyen fukar, s. minél több szakcikknek adjon helyet. Főleg a műkedvelő előadásokkal foglalkozó bírálatokat közölje, hogy színjátszó csoportjaink ezáltal helyes útmutatást kapjanak. Ugyanakkor műkedvelő rendezőink tekintsék elsőrendű feladatuknak, hogy a műsort idejében megküldjék a szerkesztőségeknek. Szervezze meg a rendező a „jegyszedőket" is, akiknek legfőbb feladatuk a rend fenntartása. Legyünk Itt is igényesek. Tartsuk be az előadás meghirdetett kezdési időpontját. Legyünk udvariasak a közönséghez, de ne engedjük meg a tökmag és a napraforgómag ropogtatását, a szemetelést, a ki-bejárkálást, a gyerekek haneúrozását. Merjünk fegyelmet követelni. AZ ELŐADÁS A szerzői gondolat az előadásban ölt testet. Most válik megbírálhatóvá az eddigi munka. Minél zavartalanabbul zajlik le iz előadás, annál biztosabb a siker. A szereplök itt bizonyítják be tehetségüket, rátermettségüket. Amióta színházi játékot követelünk műíedvelőinktől és nem elégszünk meg nindössze azzal, hogy kultúrcsoportjaink lyen vagy olyan színdarabot „eljátszanak", színjátszóinknak is szocialista művészetünket kell szolgáiniok. Minden tőlük telhetőt el kell követniök, hogy játékuk magát a lélektani elemet tegye cselekvéssé. Ez persze csak akkor sikerülhet, ha a szereplő képes a teljes átélésre, ha a külső cselekvést megkapó belső cselekvéssel erősítheti fel, egyszóval: ha megfelelő rendezői irányítás mellett igazán színházat játszhatik. A színpadon kétféle illúzióról beszélhetünk: az egyik a szemnek, a másik a lélekhez szól. A közönség kisebb része még mindig a külső élményt keresi, vagyis csak azt nézi, hogy a szereplő megjelenése, arca és alakja mennyiben felel meg az ő elképzelésének. Az ilyen néző úgy véli, hogy az első benyomás a legfontosabb, mert csak így alkothat egyéni véleményt a szereplőről, darabról. Ezt a külső illúziót a pillanat élményének nevezhetnők, hiszen mindössze addig tart,.mint az első benyomás. A közönség nagyobbik része viszont a belső illúziót keresi, amely egy lelki folyamat hűséges és igazi átéléséből, erőteljes ábrázolásából fakad A belső átélés élménye a nézőt is rávezeti a színpadművészet helyes értelmezésére. Azzal az érzéssel kell távoznia az előadásról, hogy igazi életet látott. Ez az illúzió, ha helyes ösztönök fűtik, a néző helytelen elképzelését kiszorítja, s helyébe az igazi hős arcképét állítja. A nézőben a szereplő ugyanis csak akkor kelthet maradéktalan illúziót, ha neki magának is van élménye. De ha megfeledkezik arról, hogy ő most a kulisszák között él és beszél, ha meglátszik rajta, hogy tudja, „ki is ő" voltaképpen — meg hát a nézőtéren a nagymamától az unokáig az egész rokonság ott ül és akár jól látszik, akár nem, a virágcsokrot és a tapsot „jutalmul" mégis megkapja — minden illúziót szertefoszlat, annál is inkább, mert az ilyen tudattal ágáló szereplő játéka — ha játéknak nevezhetjük — veszít természetességéből, közvetlenségéből. Az életben az efféle emberről azt mondják: affektál, a színpadon pedig azt, hogy pózol. Affektálni és pózolni azonban a komédiások szoktak, akik kierőszakolhatják ugyan a pillanatnyi sikert, de sohasem válnak igazi színjátszókká. A művelt nézőt roppant bántja az ilyen időtlenség. A mai nézők többsége — hála kultúrforradalmunknak — jogosan megköveteli, hogy a szerep és a szereplő, a színdarab és a rendező testileg-lelkileg, művészileg és irodalmilag álljon összhangban, tökéletes szellemi egyidejűséget mutasson, annál is inkább, mert példamutató hősöket akar látni műkedvelő rendezvényeinken is. A LEGFONTOSABB Egy színdarab előadásának sikerét mindig a közönség dönti el, mert más a színdarab, mint a kézirat és más a mű színpadi formája, előadása. A közönség anynyira i'sszetartozik a szerzői alkotással, mint ahogy a drámai történet együtt bonyolódik a konfliktusok egymástól el nem választható lélektani helyzeteivel. Fontos tehát, hogy előadásainkat gondosan, lankadatlan alkotói erőfeszítéssel, szüntelen tanulással, művészettel és idevágó szakképzettséggel készítsük elő. A szó nemes érte'mében akarjunk valóban műkedvelők, művészetet szerető kultúraktivisták lenni. Eöry M. Emil 15