A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-26 / 4. szám

A rozsnyói gépállomás építkezésénél 'ismertem meg Szabó József bácsit. Nyári szünidőben kerültem az építkezéshez, s ö mellé osztottak be inasnak. S mi munka közben egy-egy deszka elfűrészelése vagy oszlop beállítása közt Balzacról beszélgettünk. Meg Napóleonról, Afrikáról, a Marsról és isten tudja, kiről és miről még. Én csak hallgattam s bámultam elbűvölten, hogy honnan szedi Józsi bácsi ezt az irtózatos nagy tudományt, amely nem neki, de egy iskolázott embernek is becsületére válnék. És én akkor elhatároztam, hogy egyszer regényt írok róla. Hát regényt, azt egyenlőre aligha írok, de szóljon róla legalább ez a pár sor, ez a rövid vdllomás, amely most évek múltával úgy buggyan föl belőlem, mint ahogy a réti forrás tiszta vize buggyan föl a földenk forrongó méthéből. — Ugyan édes fiam, mit lehetne énrólam írni? Nem tudok én semmi érdekeset. Olyan vagyok én is, mint a több1

ember, — szerénykedik Józsi bácsi. Mert ilyen ember ő, nem szereti a nyilvánosságot. Most is lám, szabódik, nem akar sehogy sem beleegyezni, hogy róla írjak, s csupán idővel, nagy nehezen oldódik meg a nyelve. Mert itt vagyok Királyiban, Szabó Józsi bácsi vadonatúj házában. Látogatóba jöttem, s most együtt idézzük, emlegetjük az elmúlt időket. Előttünk meg könyvek. A. könyvtárát mutogatja Józsi bácsi. Én meg öt faggatom: — Mennyi van belőlük? — Hát van vagy háromszáz kötet. De több is volt, csak a háború alatt sok odalett. Pedig mentettem őket, még az életemnél is jobban féltettem. Mikor a legjobban lövöldöztek s mások az életüket mentették, én a könyveimet dugdostam. — — Meg aztán soknak iába is kélt — kapcsolódik a beszédbe Szabó néni is —, kölcsönöztük őket, de a legtöbb nem került vissza. Szabó néni egyébként szintén nagy könyvbarát. Mondja is Józsi bácsi: — Tudja én fiatal koromban mindig attól féltem, hogy a feleségem nem szereti majd a könyveket, s emiatt nézeteltérések lesznek közöttünk. Aztán a szüleire tér át: — Édesapám egyszerű cselédember volt csak, nemigen értett a betűkhöz, de a meséket nagyon szerette. Emlékszem, a gyerekeknek mindig almát meg diót adott, csak olvassanak fel liekl. — S maga hogy került barátságba a könyvekkel, Józsi bácsi? — Én? Hát úgy, hogy édesanyám bejáró takarítónő volt, az uraságnál, s onnan hordta nekünk, gyerekeknek a könyveket. Meg ő maga is szeretett olvasni. Végigolvastam én akkoriban az uraság egész könyvtárát. — • Melyek voltak legnagyobb olvasmány-élményei? — Hát így hirtelenében nehéz volna megmondani. Tudja, én nem úgy vagyok, mint maguk diákok, akik mindig azzal foglalkoznak. Én elolvasom a könyvet, s aztán 'élreteszem. Az élmény, a tanulság megmarad bennem, de a címek, a történet meg a szerelök lassanként elhomályosulnak. — No, azért mégis csak mondjon egyet-kettőt. Ami magának a legjobban tetszett! — Hát nagyon tetszett nekem kérem Remarque: „Nyugaton a helyzet változatlan" című regénye meg Victor Hugo' „Nyomorultak"-já. Olvastam Balzactól is sok mindent. — Várjon csak, — így hirtelenében nem jut eszembe, mit is? Ja igen: „A szamárbőr"-t meg a „Goriot apó"-t. De nehogy azt higgye, hogy én csak ilyen klasszikus könyveket olvastam. Olvastam én sok mindent, ponyvaregénytől filozófiáig, ami a kezembe került. — S mit olvasott mostanában? — Az igazat megvallva, mostanában már kevesebbet olvasok. Hiába, öregszik az ember. Fiatalabb koromban munka után, éjszakákon keresztül olvastam, de most már elég a munka is. Mert hatvanhárom éves vagyok, de még mindig dolgozok. Tudja, én mindig attól féltem, hogy mire megöregszem, nem lesz mit csinálnom, magamra- maradok. Mert régente teher volt az öreg a háznál. — És most? — Most itt dolgozom Tornaiján, az iskolaépítkezésen az ácsoknál, mint csoportvezető. Mehetnék már nyugdíjba, a két fiam is dolgozik, eltartanának ők is, dehát én nem tudnék meglenni munka nélkül. Inkább dolgozom. No, de azért, most is gyakran le-leülök a könyvek mellé. Most például nézze, ezt olvasom. Mutatja a vaskos kötetet. Wells: A világtörténet alapvonalai. — Mondjon valamit az életéről, Józsi bácsi. — Az életemről? Tudja, nekem két vágyam volt mindig, a könyvek meg a világlátás. Nagy csavargó voltam fiatal koromban. Szerettem Egy kútmérgezőnöz Ember! Hiába minden érvelésed. Minden jóslás és titkos közlemény. A sok „hallottam", ami bíztat Téged Mind, mind csak kósza hír és vak remény. Pár hozzádillö jóbarát körében Vad rémhírt ellik vak fantáziát. S remény- őrangyalod dohos ölében Várod, hogy egy szebb kor köszönt reád. — ... Meglátjátok egy hónap mindent eldönt. Akkor jön ám ránk a megújhodás ...! De nap, mint nap új dátumot jövendölsz, Míg szádból nem fogy ki a suttogás. Sok hosszú tétlen téli estét végig-Suttogsz, bár régi hited rég laza. Azért csak azzal válsz el, hogy „már érik", S új hírrel vetődsz éjfélkor haza. Ma főtémád a nemzetközi helyzet. Holnap program kül- és bel-viszony, Holnapután friss rádióhír, melynek A vége mindig: ... így lesz, a' bizony! Rágalmazás, vád'nem fogy ki belőled, Megelégedés előtted csoda. Egyet, csak egyet nem hall senki tőled, Egyről, csak egyről nem beszélsz soha. De öntsünk tiszta vizet a pohárba: Ember, mondd, mi fáj? Nincs tán kenyered? Nincs, hol dolgozzál, fázol rossz ruhádba, Hogy egyre rágalmazod jelened? És ha már így van — noha alig hinném — Hasznodra válik-e a suttogás? Emelt-e már kicsit is sorsod szintjén Ez örök fásult, bús okoskodás? Sok panaszodból azt hihetem rólad, Hogy mindenkitől elhagyatva vagy. Ám te lenézed a boldogulókat. így hát tán te vagy a legboldogabb? Rég tudom, melyik az igazi képed, E kettő közül az igazi arc. De lassan senki sem törődik véled. Friss híreidre a kutya se hajt! BUGÁR JENŐ szétnézni magam körül. Megjártam Olaszországot is, az első világháborúban. Szörnyű volt, de azért mégis életemnek egyik legnagyobb élménye. — Ekkor láttam először és utoljára külországot. — S a mostani élete? A családja? Valamikor a Sajó mellett laktunk apró régi lakásban A Sajó minden évben kiöntött bennünket. Most új házat építettünk itt Tornaija végén, s ebben lakunk Van két fiam: Laci kitanult építészmester, Jóskát meg maga is jól ismeri. Igen, jól ismerem. Jóska két éves korában gyermekbénulást kapott és le kellett vágni mind a két lábát. A múltban sok pénze ráment az apjának, de most rendes állása van, nyolcszáz korona fizetéssel. Megbecsült, szeretett ember, elárusító a tornaijai trafikban. Nincs olyan ember a járásban, aki őt meg piros háromkerekű motorbiciklijét ne ismerné. Hát ennyi, ez a Szabó család története. Nem tudom, eleink milyen elvek szerint, mi módon jutottak nevükhöz. Azt is inkább csak sejtem, mint -biztosan tudom, hogy az idők homályában valószínűleg valami ragadvány-névként maradt rájuk, legtöbbeknek mestersége, foglalkozása szerint. Manapság, hagyománytisztelő, felvilágosult korunkban, nem igen szokás már a neveket osztogatni, de ha szokás volna, ha módomban lenne, Szabó Józsi bácsinak ezt a nevet adnám: Könyves Szabó József. CSELÉN Yl JÓZSEF 9