A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-19 / 3. szám

AZ IROK ES А веке Ctibor Stítnícky felszólalása a Szlovákiai írók Szövetségének 1957. december 20-i közgyűlésén Nemrég nagyszerű költeményt olvastam. Címe: ..Békekiáltvány". Az egész világ kommunista és munkáspártjainak képviselői írták, akik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom negyven éves évfordulójának megünneplésére jöttek össze Moszkvában. Munkásokhoz és parasztokhoz, a tudomány és a művészet dolgozóihoz, a jóakaratú emberek értelméhez és szívéhez fordul az emberiség lelkiismeretének e nemes szava, s tevőlegesebb harcra szólít a közös ellenség — a háború, a halál és a pusztítás ellen. „Egyszerű emberek kérdezik az egész világon — írja ez a kiáltvány — vajon az ember, akinek győzedelmes értelme hatalmába hajtja a természet valamennyi titkát s egyre inkább urává lesz, vajon az ember, aki — hála a Föld szovjet mesterséges holdjai kibocsátásának — csakhamar elérheti a bolygókat, vajon az ember nem lesz képes megakadályozni a háborút és meggátolni önnön pusztulását?" S a válasz megnyugtató és meggyőző: „Mi, a kommunista és munkáspártok képviselői, teljes tudatában a népek sorsáért érzett felelősségünknek, kijelentjük: A háború nem elkerülhetetlen, meg lehet gátolni a háborút, meg lehet védeni és meg lehet szilárdítani a békét." Azok, után a hatalmas veszteségek után, amelyek az első világháborúban tízmillió s a másodikban harmincmillió emberéletet jelentettek, nem beszélve azokról a tízmilliókról, akiknek a két háború elrabolta az egészségét s akiket nyomorékká tett, és nem említve a hatalmas anyagi és erkölcsi károkat, az egész világot katasztrófa fenyegeti, amely évszázadokra visszavetheti, egész népeket, fajokat, egész kontinenseket pusztíthat el. Engem is elborzaszt a romokban álló párizsi Montmartrenak, a londoni Hyde Park nyitott sírjainak, a lángokban álló kölni Dómnak, a leégett Hradzsirmak, Ostrava végtelen fekete szakadékának, szülőföldemnek, a gyönyörű Gömörnek — hol nincs többé virág és nincs többé pillangó, a lerombolt newyorki felhőkarcolóik füstölgő halmazának, a halálthozó stroncium 90-nel megfertőzött Néva-partnak víziója, engem is elborzaszt az ezer és ezer Hirosima víziója, amint azt a japán filmekből ismerjük, az ember szörnyű tehetetlensége a természet felszabadított romboló erőivel szemben. De tudom, hogy tudják ezt a jóakaratú emberek száz-és százmilliói az egész világon, hogy a szovjet emberek éppen megfékezik, igájukba hajtják ezeket az erőket s kezdik kihasználni őket a saját és az egész világ hasznára — atomerőmüveket építenek, a Föld első mesterséges holdjait lövik ki az ionoszférába, és vízrebocsátják az első atomerővel hajtott jégtörő hajót, hogy utat nyissanak az emberi szellemnek és fantáziának a naprendszer szíve felé, s aztán, útra kelve a Nap felé, a végtelen és titokba burkolt világűr új, eddig ismeretlen rendszereinek meghódítására. És tudom, hogy a Szovjetunió magfegyverei s interkontinentális ballisztikus lövedékei védelmi és nem támadó fegyverek, s örülök, hogy a Szovjetunió rendelkezik velük és mindaddig rendelkeznie kell velük, míg a többi nagyhatalom is nem csatlakozik e fegyverek közös megsemmisítésére vonatkozó szovjet javaslathoz, míg nem kezdik el a lefegyverkezést s míg nem térnek át a versengésre az atomerő békés felhasználásának, a dolgozók életszínvonala emelésének, az emberiség nyavalyái és szenvedései, mint az éhínség, a gümőkór, a rák és az öregedés megszüntetésének területén. A szovjet békeoffenzíva, amely új erővel és kitartással indult meg az elmúlt napokban, pontosan meghatározva a Békekiáltvány által kitűzött nemes feladatokat, figyelemre méltó eredményeket ér el az egész világon, az Egyesült Nemzetek Szervezetében, igen sok tőkés ország tárgyaló termeiben, politikusok és diplomaták dolgozószobájában, az értéktőzsdéken, valamint az Északatlanti Tanács bizalmas és titkos értekezleteinek zárt ajtai mögött, de főképpen az üzemi munkásság, a parasztság, az értelmiség, az olvasóközönség, a szellemi élet vezetői s a művészek körében valamennyi földrészen — még az Egyesült Államokban is. Megindultan olvastam Pandit Nehrunak Nyikolaj Bulganyinhoz és Dwight Eisenhowerhez intézett levelét. Ogy szól, úgy zeng, mint a lármaharang szava az utolsó órában, figyelmeztet — a világ legnagyobb bölcselőinek csendes, szerény hangján, kér és követel, a saját és népe nevében s a kis és nagy népek nevében. Nyikolaj Bulganyin, mint tudják, a szovjet kormány nevében nagy megértéssel fogadta az Indiai Köztársaság miniszterelnökének levelét, teljesen azonosítja magát vele, s egyöntetű következtetésre jut: a Szovjetunió kormánya 1958. január 1-vel kész beszüntetni a magfegyverekkel folytatandó további kísérleteket, ha ugyanígy határoz az USA és Nagy-Britannia is. Válaszában ismét hangsúlyozza, hogy a Szovjetunió kész tárgyalásokba kezdeni a leszerelésről, az atom- és hidrogénbombák gyártásának és felhasználásának betiltásáról, a háborús tömbök politikájának megszüntetéséről, Eisenhower elnök, amint sajtónkból értesültünk. Pandit Nehrunak táviratban válaszolt, amelyben azt írja, hogy „az Egyesült Államok számára a jelen körülmények között... a kísérletek beszüntetése olyan áldozatot jelentene, amit nem tud meghozni" s nemsokkal ezután Párizsba ment, az Északatlanti Tanács értekezletére, hogy megpróbálkozzék a nemzetközi helyzet megváltoztatásával s az Északatlanti Tömb tagállamainak magfegyvereket és közepes hatótávolságú rakétákat ajánljon fel. Ilyen hát a nemzetközi helyzet: a világ egyik felén mesterséges holdakat lőnek ki a világűrbe és atomerövel hajtott jégtörőt bocsátanak vízre, a világ másik felén támaszpontokat létesítenek hidrogén-töltésű távolsági rakétalövedékek kilövésére, melyek városaink, üzemeink és szövetkezeteink ellen irányulnak, hadgyakorlatokat tartanak atom- és hidrogénbombákkal megrakott bombázó repülőgépekkel a világ oly részei fölött, melyeket szeretünk dicső történelmük, magasfokú civilizációjuk vagy hősi ellenállásuk miatt. Ilyen kiélezett nemzetközi légkörben jött össze közgyűlésünk, hogy tanácskozzék a szlovákiai irodalom feladatairól, amikor betetőzzük a szocializmus nagy müvének építését Csehszlovákiában. Meggyőződésem, hogy eltekintve az esztétikai részletkérdésekben, a formaízlés kérdéseiben, az egyes müvek értékelésének kérdéseiben mutatkozó véleménykülönbségektől, a politikai és világnézeti kérdésekben, úgy mint azelőtt, mindannyian egyetértünk. Ezért javasolom, hogy csatlakozzunk a Békekiáltványban kinyilvánított eszmékhez, mint olyan eszmékhez, melyek legközelebb állnak hozzánk s egyben legsajátabb eszméink is, és fokozzuk a békeharcban és a háború ellent küzdelemben kifejtett erőfeszítéseinket mindennapi alkotó munkánk területén is. Csengjenek ismét teljes erővel és szépségben a szlovákiai írók költeményei és elbeszélései a háborús uszítók ellen, békés életünk és békés építő munkánk nevében, s az egész világ békéjének nevében, mint ahogy megcsendültek a Koreai Népköztársaság elleni amerikai háborús beavatkozás idején, vagy a magyarországi ellenforradalmi kaland napjaiban. Irányuljanak pontosan azok ellen, akik újra pusztulásba akarják taszítani a világot, s messzecsengő hangon dicsőítsék azok szívét és kezét, akik egy újabb katasztrófától védelmezik a világot! 13