A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-15 / 24. szám

Csatlós Kálmán engedte előbb szabadjára múltba kalandozó képzeletét. — Vagy huszonöt esztendős lehettem, már jóval a katonaság után, mikor elhatároztuk, hogy estére kijövünk ide a fák alá mulatni. Fogtunk halat, vittünk magunkkal szalonnát meg hát pájinkát. Tüzet raktunk, ettünk, ittunk, mikor már jócskán vót bennünk, kezdtük a tüzet ugrálgatni keresztül-kasul, kinek hogy jött a lábára. Hajnal felé a tűz, meg a szilva annyira megvadított bennünket, hogy minden bolondot megtettünk volna . .. Már szedelőzködtünk hazafelé, mikor valaki kitalálta, hogy menjünk a méneshez és nyargaljuk meg a lovakat. Feltámadt bennünk a virtus, egyik sem akart alul maradni, hát mentünk. Útközben hencegtünk, ki tud jobban lovagolni, ugrattuk, meg becsméreltük egymást. A ménes még szendergett, hogy odaértünk, persze a gulyás el akart kergetni bennünket, de megfenyegettük, ha nem fogja be a száját. bedobjuk a Tiszába. Nagynehezen összefogdostuk a legszebb remondákat és csak úgy szőrén elkezdtünk vágtázni a legelőn le meg fel. A legjobban Tomori András ülte köztünk a lovat. A katonaságnál is huszár volt. Egyszer csak megáll és azt mondja: — Fogadjunk egy kalap pájinfcába, hogy átúsztatok a vízen. A többiek ugratni kezdték, hogy legény kell oda meg miegymás ... Nem szólt semmit, csak szembefordította a lovat a vízzel és elkezdett vágtatni, láttuk, hogy ráfekszik a csődör nyakára és még jobban biztatja. Már azt hittük, hogy sikerül is neki, mikor a víz előtt a lu biztos megijedt. Előrevágta két lábát, megállt és Tomori a fején keresztül be a vízbe. Persze vót min nevetni hetekig. Tomori Andrást azóta is vizesnek csúfolják ... Elhallgatott, megpiszkálta a tüzet. — Haj, a fiatalsággal az erő is kiszáll az emberbül. Hallgattak egy darabig, aztán Csatlós Kálmán megint rákezdte: — Udvaroltunk hét falu menyecskéjének, most meg nyár este is tűzhöz húzódik az ember. Eljárt felettünk .. — Hát maga merre legénykedett? — kérdezte lassan János felé fordulva, közben tömködve pipáját. — Én itt is, ott is. Nekem úgy elment hallja, hogy észre sem vettem — kezdte János akadozva. — Engem mindig hajtott valaki, mindig állt valaki a hátam megett, nem is volt időm magamra gondolni... Tudja maga is, hogy a ház, ahol lakok, a gazda cselédháza volt... Ogy maradt rám, hogy mindenki elment belőle — és beszélt volna János, de Csatlós lassan nyújtózkodva felállt és ajánlotta, nézzenek körül. Elindultak, egyik balra, másik jobbra. Az éjszaka csendes, nyugodt volt, de a megbolygatott emlék annál követelődzöbb: „Hogy nem legénykedtem, hát nem is . . . Más gondom vót. kevés jutott nekem ebből az életből ... Csak Erzsi, meg az a rossz ház. A sok almafa ... haj, öreg kecske vagyok én ..." Tépelődött magában János és eszébe jutott megint Erzsi. Egy ideig gondolat és szó nélkül taposta a selymes füvet. „Kipótolom, legénykedni fogok. Hazamegyek Erzsihez, megnézem mit csinál. Tán három napja is, hogy láttam." Átment a töltésen és már ott kocogott nehéz botjával az utca poros kövén. „Felzörgetem, megkérdem, mi újság a munkába és gyövök vissza, pedig jó vóna hozzábújni, megmelegedni egy kicsit, megölelni. Más meleg az, mint amit a tüz ad, a láng az süti az ember arcát, az asszonytól meg lázat is kaphat ez ember, olyan melegség önti el egyszerre" ... És már a kapu előtt áll. fgy ismétlődött ez éjszakáról éjszakára. Feke János, mintha elhullott legénységét akarta volna visszahódítani az időtől, a csendes nyárvégi éjszakáktól, hazajárt Erzsihez, az asszonyához. Csatlós Kálmán egy reggel meg is kérdézte tőle: — Hová jár éjfél felé? — Lopok. — Lop? Osztán hát mit? — Fiatalságot. — Kitüi, he? — Az éjszakától, meg az öregségemtül. És mentek megkerülni a kertet az egyik a Tisza felől, a másik a falutól. Az éjszakai látogatások meleggé hevítették a megszokottságot Nyár vége felé, ha János hazaindult asszonyához, igyekezett kedveskedni neki. Kinézte a legszebben pirosodó almát és féltve, őrizve hazavitte. Ilyenkor leült az ágy mellé és az asszorty kezét kezébe fogta hosszan. Csak néha-néha törte meg a csendet egy-egy szó vagy mondattöredék: ; — Megszoktuk már egymást, Erzsi. Megkedveltelek, mint a kalapom. Anélkül se tudnék egy lépést se tenni. Jó hozzád hazajárni, megsimogatod az embert, osztán elküidöl vissza, menjek a dogomra. — Hallja, addig fog hazajárni hozzám, míg a nászra is rácsábít. És csend, hosszú hallgatás ülte meg a házat. Visszafelé menet János még sokáig érezte Erzsi kezének érdes melegségét. „Hogy nászra csábítom?... Öreg vagyok mán én ahhoz, nem akarok én a falu cégére lenni", ment öregesen lépekedve a Tisza felé vezető úton. De a könnyen elejtett szó jó vendégségre talált. Belekapaszkodott Feke János éjjelébe és nappalába, olyan volt, mint a vérre szomjas szúnyog, körüldöngte a fülét, majd idétlen lebegéssel ott táncolt a szeme elótt. „Hess innen, menj tülem, te csábító! Olyan vagy, mint a boszorkány, mikor álmában meglepi az embert és ráül a mellére ... Nem tudok szabadulni az asszonytul, mindig itt lebeg a szemem előtt... Még hogy én nászra csábítom? Tán azt akarja, hogy ezzel a vén bolond fejeimmel esküvőt csináljak neki? Dehát a fehér koszorút úgyis csak az ötheti magára, akinek még nem vót dolga emberrel ... Hej, hol van mán az" Dehát igaz, hogy a törvény, meg a falu, az emberek azért is csúfolnak mindig". Igy kezdődött az eszmélés. Hetek teltek el, míg Erzsinek is megmondta ezt. Hosszú, tépelődő esték mérték az időt. Fontolgatták, lassan illesztgették egymás mellé a szót. Féltek még beszélni is róla, úgy érezték, mintha lopáson érték volna őket. Egy-egy elejtett mondat után, hosszú csend következett. A csend beszélt helyettük. Durva kövek őrölték a feszengő vágyat. Lassan, akadozva járt a kerék, de morzsolta a közé hulló szemeket. Erósödő akarás hullott az emberi lélek pitvarába. — Nem nevetnek majd rajtunk, Erzsi? — Fognak, hát fognak, majd megunják. Nekünk nem szabad fiataloskodni? Eltelt a nyár. Mint ősz gyümölcsét a napfény. úgy érlelte lelkükben a vágy az elhatározást: — Megesküszünk. János ekkor már ötvenet, asszonya pedig negyvenhárom évet hagyott maga mögött. A falu mosolyogva fogadta a hírt. Megkezdődött a csúnyaszájú csipkelődés. — Tán a nászéjszakára vártatok mostanáig? — Vén már a menyasszony, jobban tennéd János, ha csirkére váltanád a tyúkot. Akinek alkalma nyílt, megint csak kötődött velük. De minden ilyen incselkedés keserű Ízt is hagyott maguk után az emberekben, se János, se asszonya nem szóltak vissza, mintha feltámadt volna mindkettőjükben az ifjúkori szemérem. Irultak, pirultak, ha esküvőjükre terelődött a szó, ez a néma védekezés esetlenné tett minden évődést. Megesküdtek harang és orgonasző nélkül az „irodában". A falu kíváncsisága ide is elkísérte őket. Feke János akadozva, gyámoltalanul mondta az eskü szavait. Tompán, tagolva hullott egymás mellé a hűséget Ígérő férfiúi fogada-: lom... Sápadt megdöbbenés ült az arcokon, néma szempárok tapadtak az esküt mondó szájra, felszakadt a fogva tartott gát, könny tolult a szemekbe, Így volt jó, így esett jól, a szánalom helyébe megkönnyebbülés, együtt-: érzés lopakodott... Feke János harminc évig féltve hordta magában a legénykor álmait. Harminc év múltán hozta felszínre a melengető emberség, a tettekre késztető vágyat. Azóta évek múltak. A falu napirendre tért az öregkori nász felett, és ők ketten, mint a fiatalok tervezgetnek, vágyakat szőnek, ál-: mokkái ágyaznak a jövőnek. /.j j/** Várakozó Ottó rajzai 13