A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-01 / 22. szám

Tavasz volt... Tavasz volt, hogy elindultunk ketten s fűzfavesszőt törtünk a berekben. Körülöttünk szelek bújócskáztak, cirógatták babos szoknyácskádat. Ahogy léptél, fény táncolt bokádon, s bronzba öntött sóvár pillantásom. Mint egy kecses, könnyűtestű nimfa hintáztál a gállyon, drága hinta. Remegett a fűzág, ahogy tartott, megborzongott s halkan felsóhajtott. Patak felett, keskeny pallón lassan ballagtunk át, hűs kezedet fogtam. Mint a patak zubogott a vérem, s úgy mentünk már tovább, kéz a kézben. Tavasz volt, a berek zengve ébredt s rügybe lopta mind a fényességet. DÉNES GYÖRGY Anyám őszül Az én anyámnak nagy-nagy szíve volt; ha hozzáértem — húrból volt a szíve — borongó, méla hadadat dalolt. Az én anyámban könny lakott: vele végtelen munkák rövid, éjszakáit, tudom, nem egyszer zokogta tele. Az én anyám, jaj, mindent elviselt, hogy rossz fiának boldog élet jusson. Goromba gondok nyomták ezrivel. Ha éhes voltam, omlós kenyeret sütött; sebgmre mosolyt simogattak a feltört kérgü, fáradt tenyerek. Ö, durván szólni hányszor hallhatott, makacs dacommal hányszor vertem arcul! De ő csak robotolt, csak hallgatott. Anyámat áldozattá öltem én — az én anyám a legszomorúbb asszony e tavaszváró, vidám földtekén. Szivébe alkony csöndje költözött. Nem hallom dalát, zokogásait sem. Ezüst fény játszik húrjai között. Ösziilö anyám, áldja meg az Isten! SIMKÖ TIBOR Ars poetica Sohasem akartam káprázatos lenni, — A zöld jcHevél az életet jelenti. Üvegházak féltett virága sem vagyok, — Egy színben égek, mint mezőn a pipacsok. Erőm is csak annyi, hogy nem bírhat velem A sodró idő, mert mélyre fut gyökerem. A népbe, az élet mély. s dús talajába, — Onnét buzog dalom fel a nép ajkára. CSONTOS VILMOS ö i i ő i ti k új verseiből Hajnali ébredéskor Borzas hajjal, derengő kedvvel bodzaerdő hab-tengerében állok, és várok álmos szemmel, mikor kopog reám a reggel? Csönd van. A patak szava rebben halkan, messze, S elfoszlik lassan már a hold is a szürkületben. Arrébb tőlem, ott lenn a völgyben hömpölygő felhők füstölögnek, s ez ünnepi hajnali csöndben megannyi lámpás gyúl köröttem ölelkező hü szerelemmel szunnyadó házak ablakából, s én csak nézem kitágult szemmel. F igy elek az égre, a fákra, és csodalom miként terül az arany-mohos csöndben a tájra az élet szent bíbor polástfa. Minden él, lélegzik és mintha a csönd mélyéből lassan hiUlna a harmat izzó pilláimra. Ö, élet mit érne nélküled a félkelő nap ragyogása, a gyönge harmat, selymes füvek s a virág, mit kedvesem ültet! Míg e föld gyűrött hátán járok: lobogjátok be hüs egemet', 'ti hajnali szép bíbor lángok. TÖRÖK ELEMÉR Békét! Hogy mienk legyen szent jogunk — az élet: békét! Hogy dús kalásszal teljenek a rétek: békét! — Hogy szerelmes szív a szívre találjon: békét! Hogy mosolyogjon boldogan a párom: békét! Hogy templomokban az örökmécs égjen: békét! Hogy hó hulljon ránk tisztán, hófehéren: békét! Hogy könyvtárakban dolgozhassunk csendben: békét! Hogy költő-szívben csengő vers szülessen: békét! Hogy ne pusztuljunk kiégett, vak szemmel: békét! Hogy ember legyen örökké az ember: békét! PÉTERFY GYULA