A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-05-04 / 18. szám

helyébe. Az első gondolattól végig, hogyan csinál meg egy novellát vagy tárcát. Elővette a legyezőt. — Borzasztó meleg van. Nini, most veszem csak észre, hogy ön betakarja magát a felöltőjével. Hogy is jut eszébe ilyen melegben? (Az ördög vigyen el minden kíváncsi asszonyt. Ereztem, hogy elvörösödöm.) — Ugyan, mondja el. — Az Airoldi-ezredben szolgáltam, mint egyéves önkénteskáplár. Egy éjjel öt emberrel élelmiszeres szekeret kísértünk. Amauta rablók megtámadtak. Katonáim egy részét lekaszabolták, mi is lepuffogtattunk néhányat, de én meg egy baka elevenen a kezükbe kerültünk. Az volt a szerencsénk, hogy ezek nem holmi vérszomjas gyilkosok• voltak, hanem komoly, professzionátus kereskedők, mégpedig emberkereskedók... — Eladták öni mint rabszolgát egy kisázsiai basának? — Ezt nem tették. Ez ma már divatból kiment, ócska dolog, ők pedig a macedóniai felsőbb kereskedelmi kurzusban kiművelt modern emberek voltak. Hallgasson jól ide. A zsiványok a hegyek közt tanácsot ültek fölöttünk. Abból, hogy nem nyiszálták le a fejünket, tüstént, rögtön sejtettem, hogy valami üzletet szándékoznak velünk csinálni, mert a rendes banditák azonnal darabokra vagdalták foglyaikat. Nem értettem, hogy mit beszéltek, de láttam, hogy csalódtak a fogásban, mert tiszt nem került horogra. Egypárnak köztük nagy kedve volt ahhoz, hoau bennün • ket a legelső fára felköttessen. Odaszóltam a mellettem összekötözve heverő Airoldi-bakához. — Te, Miska, tudsz rácul? — Zombori fiú vagyok. — Mondd meg nekik, hogy én káplár vagyok, úri fiú, önkéntes, s vagy elcserélhetik velem lealkudni. A levélhordó elment az írással, mi pedig beljebb vonultunk a hegyek közé, egy faluba. A küldött két nap alatt viszszatért. Hozott az ezredestől egy levelet, németül és bosnyákul. Az ezredes azt írja, várjanak tíz napig, mialatt a tisztek összeszedik a pénzt. — És amíg minket bekerítenek — mormogá a cégvezető —, így nem alkuszunk. Gyevo, nem követett senki? — De igen — felelt a küldött —, hat óra hosszat másztak utánam a gaz Musics Iván kémei, s csak nagy nehezen tudtam egérutat találni. — Akkor másképp beszélünk. Hívjátok a sebészt. Valami elzüllött görög doktor került elő a faluból, a részvénytársaság kuión orvosa, cki az efféle üzleti operációkat végezni szokta. A hölgy egészen sápadt volt. — Ne folytassa. Levágták a lábát? — Gyönyörűen. A budapesti valamelyik fogollyá lett emberüket, vagy pénzt kapnak értem. Ha kérdik merényit, mondj száz aranyat kettőnkért. Miska híven lefordította a rábízottakat. A brigantik figyelmesen meghallgatták, aztán fölszólították, hogy hát írjam meg a történteket az ezredemnek, de váltságdíjul tízezer forintot tegyek bele. Gondoltam jó. A nagy summa arra való, hogy legyen miből klinikán nem operálhatnak szebben. A gazember előre megnyugtatott, hogy ne féljek, mert fiatal korában Párizsban tanult, s óriási praxisa van. Még a bakancsomat, a nadrágomat se húzták le. A lábat gondosan bepakolva másnap az ezredes megkapta azzal az üzenettel, hogy két nap múlva jön a másik láb, aztán a jobb kar, majd a bal kar, és végül a fej, ha nem küld az ezred azonnal kétszáz aranyat. Én is írtam neki, hogy az ég szerelmére küldjék el a pénzt, hisz az apám majd otthon megtéríti. Képzelheti, milyen érzések közt feküdtem két napig abban a nyomorult, piszkos házban, én, húszéves gyerek, egész életemre nyomorékká téve. Két nap múlva visszajött a hírvivő a kétszáz arannyal, engem pedig saroglyára téve levittek a völgybe s otthagytak egy városnak a végén, amelyben katonai őrség vólt. — Szerencsétlen ember! — sóhajtott a hölgy, s mély megindulással nézett rám. — Mezőtúr! — kiáltott a kalauz. A hölgy kiszalpdt, én meg fölhúztam a cipőmet. A vonat tovább ment, a hölgy' nem tért vissza se egyedül, se a húgával. Talán lemaradt. Elővettem egy érdekes könyvet s biz én meg is feledkeztem róla. De délfelé járván az idő, megéheztem, s átballagtam az étkező kocsiba. Kit látok ott? Az én szapora beszédű hölgyemet, egy másik, fiatalabb nő társaságában. Én, aki a fél lábam legendájáról már teljesen megfeledkeztem s ruganyos léptekkel siettem be, most úgy álltam ott, rúntha ökeret vertem volna. Ö összevont szemöldökkel nézett rám, méregetett tetőtől talpig, s különösen hosszabb állomásokat tartott a térdeim körül. — Önnek vagy a legtökéletesebb mülába van, vagy engem egyszerűen bolonddá tett. Hirtelen magamhoz tértem. — Egyik eset sem áll, aszszonyom. Én egyszerűen meg ikartam önnek mufatni, mert érdeklődött iránta, hogyan készül egy tárca. Az asszony arca földerült. — Ah, ez igazán pompás. Abból indultunk ki, hogy a tQrie le volt takarva ... — Оду van. A többi mese ... — Bravó, nagyon érdekes volt, le mégse tökéletes a dolog ... — 'Hogy érti ezt? — Оду, hogy az írónak nem Ül ám mindig rendelkezésére így ilyen kíváncsi asszony, aki :érdéseivel zaklassa, s ezzel a antáziáját működésbe hozza. — Dehogynem áll! — Ugyan miféle asszony? — A múzsa. — Annak mégvan a maga oka, asszonyom. (Mi a csudát mondjak neki?) — S mi volna az? Ékkor egy borzasztó gondolatom támadt. — Ne ijedjen meg. A jobb lábam le van vágva, s ahelyett műlábát viselek. (Inkább tartson nyomoréknak, mint a jó ízlést megsértő embernek.)I Az asszony elsápadt. — Igazán? Ez borzasztó! Sose hallottam róla. — Az ilyesmit nem kürtölik. Ha egy borjúnak öt lába van, azt kürják az újságba, de ha egy 'írónak csak fél lába van, mi lehet azon írni való? • — S hol vesztette el a lábát? — A bosnyák lázadás alkalmával. — Ütközetben ? — Nem. Érdekesebb története van annak. (Most már benne voltam, ment, mint a karikacsapás.) 19