A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-05-04 / 18. szám

Az álnépiesség és a burzsoá nacionalizmus Hazánkban egyre több szó esik az ideológiai tisztaságról. Pathó Károly értekezése „A Hét" 14. számában a burzsoá nacionalizmus elleni harc szükségességéről, vagy az április 3-án megjelent „Tvorba" kulturális életünk higiéniájáról szőlő írása Is ezt bizonyítja. Azonban addig, míg elméletben igen sJk esetben már világosan látjuk a kérdési, a gyakorlati életben, "öleg pedig a kultúra területén, sokszor nem tapasztalunk ilyen éles látást. Messze meghaladná e szerény írás keretét e probléma teljes vázolása, ezért inkább csax a kulturális élet egy szűk, nadrágszíjnyi területét érintem. A népszínművek és a századvég kétesértékű daljátékaiinak érdesét. A polgári kor művészete megteremti a népiest, mert a demokrácia jelszavával hatalmat szerezni nem volt lehetséges a nép segítsége nélkül. A még haladó, feltörekvő polgárság népiessége, Petőfi, Arany népiessége, óriási eredmény. Azonban a századvég, a „fin de siécle" polgára számára már „rossz szagú" a nép, távoli, lekötött erő, mellyel számolni kell ugyan, de alaposabban megismerni — fölösleges. Valódi népies politikát nem kezdeményezhet ez a kor. Ezért a népies jellegű művészet sem közeledik a néphez, hanem távolodik töle, teremt magának egy nép-ideált, mely népi sallangokkal cifrálkodik. A nép-ideál szalontermék, hasonlóan a parasztruhájű francia babához. A polgári népies művészet nem a népet mutatja be, hanem azt, milyennek látja a polgárság a népet. „Műparasztok", mondja Bányai Elemér a népszínművek koholt falusi figuráiról. A polgárság a nemzet képviselete volt a feudális előjogokkal szemben: a nacionalizmus pedig — a polgárság harci eszköze — nem nélkülözhette a népies színezetet. így jutottak törvényszerűen ahhoz a „poétikus" népsze.nlélethez, mely a néptől átvett és a saját ízlése szerint átformált (értsd: eltorzított) zeneformákban, népszínműben, a festők népies sujet-iben és a táncokban nyilvánult meg. A századvég egyoldalú és távoli szemléletének csalóka fényébe állítva vált a demokráciáért csatázó, szabadságharcokban vérző nép a szentimentális érzések egyik tápláló elemévé, az ábrándvilág egyik kedvenc alakjává. A szentimentauzmustől csöpögő magyar nóták, á nemzetiszínű szalagokkal díszített, huszárnadrágos, piros pruszlikos népviselet, a rezgő-csárdás e kor művészete. Az elnyomott. Kisemmizett nép és a polgári nacionális ál-népi művészet: a rothadó kapitalizmus egymást logikusan kiegészítő korjelensége. Harcunk a burzscá nacionalizmus ellen eredményes csak akkor lehet, ha ugyanakkor harcolni fogunk az ízlés — az értelmi ítélőképesség — polgári csökevényei ellen is. Mert nem lehet teljes értékű szocialista hazaf, akinek művészeti ismeretei csupán a fentemlített „műalkotások". Az „Ezüsttükrös kávéház"-szerű űri magyar nóták, népszínművek, a polgár fantáziája szülte népviselet a burzsoá nacionalizmus mérgét hordják magukban és még akkor is megmételyezik a „müfelfogót", ha nyíltan nem uszítanak. (Ez alől kivételt csak kevés ilyen mű képez.) Mi azt valljuk, hogy az ember művészi ismeretei a reális valóságnak, az objektív világának megismerését éppolyan mértékben szolgálják, mint tudományos ismeretei. „Az objektív világ megismerésének folyamata egységes folyamat. Két síkon, két formában, kétféle módon megy végbe: a világ tudományos — logikai — megismerésének formájában, és a világ művészi — képszerű — megismerésének formájában" — írja A. I. Szobolev „A lenini tükröződési elmélet és a művészet" c. tanulmányában. S ha ez igaz, akkor Szlovákia Kommunista Pártja januári határozata arra kötelez minket, a Csemadok funkcionáriusait, hogy harcoljunk az értéktelen giccs, a magyar nóták sekély és a népszínművek hamis világa ellen, mert ez is szerves része az ideológiai harcnak. ,,A nacionalizmus nem hazafiság — írja Ady Endre. A hazafiság valami olyan sine qua non-ja az embernek és a társadalomnak, hagy fogalommá sem kell sűríteni s szót sem keresni hozzá. A közös kultúrában a közös társadalmi munkában álló becsületes munkásemberek mind azok. Hazafiak, fc» űgy tetszik..." A ma feladata: az Ady á'tal megjelölt „közös kultúrában" elmélyült hazafiak nevelése. Ennek azonban szerves része mindenkivel megértetni, hogy a mi népdalaink nem a 70—80 évvel ezelőtti színpadok deszkáin kisarjadt népszínművek talajában gyökereznek, hanem a magyar nép közös cneklő múltjának az emlékei. MÖZS1 FERENC ^J-érfiak a várószobában A szülészet:

klinika várószobájában három fér/' üldögél. Egy ösztövér szemüveges, aki minden öt nercben felugrik és körben kering a szobában; egy kerekképű. hízásnak indült, kissé ernyedi férfiú; végül egy iavakorbeli, Jókabajuszns ember. Egyelőre szótlanok, magukba merülök, csak a szemük rebben ide-oda a kissé kopár szobában. Fehérköpenyes ápolónő jelenik meg az ajtóban. A férfiak összerezzennek, és látnivaló szorongással tekintenek a nőre. De az rájuk sem pillant. Átsiet a szobán és eltűnik a szemben tevő ajtó mögött. A három ember összenéz, s mintha valami halvány mosolyféle is átsuhanna arcukon. Megérezték 'tírtelen, hogv tulajdonképpen összetartoznak, hiszen a percek terhe hirtelen, egyformán nehezedik vállukra, és egyformán érzik az izgalom áramütéseit. A kerekképű egy doboz lipát kotor elő a zsebéből. Rágyújt. Néhány pillanatig meredten bámulja a kékes füstöt, aztán minden átmenet nélkül a szemüveges orra alá nyomja a dobozt. — Parancsoljon! Kissé megnyugtatja legalább az idegeket. A szemüveges venni akar, de félúton leejti karját. — Itt talán nem is szabad dohányozni? — Nincs figyelmeztetés — pillant körül a kerekképű. — Gyújtson csak rá nyugodtan. A szemüveges kivesz egy cigarettát a dobozból. A kerékképű a fókabajuszoshoz fordul és nyújtja a dobozt neki is. — Köszönöm, nem dohányzom — mosolyog a bajuszos. — De csak gyújtson rá akkor is. Jót fog tenni — unszolja a másik. — Nem, nem! — tiltakozik a bajuszos. — Régen leszoktam. Köhögnék tőle. A kerekképü nem erőlteti tovább. Tüzet ad a szemüvegesnek, mindketten mélyeket szippantanak. Megered a sző is. — Régen benn van az asszonyka? — kérdi a szemüveges — Csak három napja — válaszolja a kerekképü. — Első szülés? — Dehogy. Már a harmadik. Két kislányom van. — Akkor most ugyebár, fiút várnak? — Azt. Fiút szeretnénk. Dehát nem tudhatja áz ember... És magúk? — Mi még fiatal házasok vagyunk. — Akkor hát nagy lesz az öröm. — Bizony már cüig várjuk. — Az asszonyka egészséges? — Az. Iqaz, hogy sovány egy kicsit, de egészséges. Hirtelen nyílik az ajtó és megjelenik az előbbi ápolónő. — Lőrincz Péter itt van? A szemüveges felpattan a helyéről, — Tessék. Az ápolónő tetőtől talpig végigméri. — Maga az? — Lőrincz Péter vagyok. Az ápolónő elmosolyodik. — Szerencsés ember. Hat kiló és nyolcvan deka. — Hat nyolcvan? Üristen! Akkor az egy hatalmas gyerek. Egy vasgyúró. — Egy? Kettő. Ikrei születtek. Az egyik kisfiú, a másik kislány. A fiatalember eltátja száját mintha nem értené. Lassan tagolja a szót. — Ik ... rek? Fiú meg án-? Hirtlen odaugrik az ápolónőhöz és öszszevissza csókolja az ijedten hátráló aszszonyt. Aztán a másik két emberhez szalad ' és azokat öleli, csókolja. — Hur-á! Ikreim születtek! Hurrá! Kacag, kacag, táncol, mintha eszét vesztette volna. A többiek vele nevetnek, hogy csak úgy zeng a szoba. (- DS -) 10