A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-05-04 / 18. szám

VOJTECH MIHÁLIK: GYILKOS Én jól tudom, még itt sétál közöttünk, a lelkiismeret potyog zsebéből, és jeltűrt gallérja mögé holt partizán-teleknek hava hull csendesen, de teste langymeleg a feledéstől, s a háta hosszán csordogáló nedv kényelmetlen csupán — testvéreim Krisztusban, azaz, hogy elvtársak, víz csak a vér. Az emberek közt virít sima képe, és minden reggel könyökvédőt húz, fényes feketét kímélt ruhájára s elnyűtt igazságára, a népgyűléseken üvölt, Éljen a béke, nem, békéje sose legyen! Szeretné elfeledni a meggyalázott nőknek sárga arcát, vérét a gyermekeknek. Békére vágyik. De jó is volna, hogyha jó lehetne. Fészket rakott a tizenhárom év alatt, ártatlan s tiszta gyermekeket nemzett fiúkat s lányokat, egyházának példás, fizető híve, isten küldötte tisztára mosta lelkét, hogy testhomályos, langyos feledésben morzsolgathassa vasárnapjait, akár az üdvözítő rózsafüzér szemeit. Oly bosszantó, oly kellemetlen, ha szenteltvízbe dugja pőre ujját: piros embervér hull le róla, csepegő iszonyat. Oly bosszantó, oly kellemetlen az éji téboly, álmok vak örvénye, a táruló szörnyű emlékezés, mikor a vétket megbocsátó istent a holtaknak haragja messze űzi, s ő, a tisztes állampolgár a vaksötét egekre jelnyüszít, mert megnyílnak a mésszel terhes sírok, nem angyaloknak harsonaszavára, de feldübörgő sortüzek között életre kelnek Kremnicskán s Nemeckán, életre kelnek, nem feledheted, nem felejthetünk, gyilkos! Az életből elűzte őket, álmából el nem űzi, az éj sötét s igaz. Fuldoklik tátott, néma szájjal, hiába nyel, nyelvére sülve izzó hamis pecsétként testébe mar az ostya. A jobbkezemre nézek, vizsgálgatom, szorongva, riadtan. Ezernyi ember kezét fogtam véle. Ki tudja, köztük vált ő is talán, lehet, hogy mindennap találkozunk, barátságosan vállon vereget, szemembe mosolyog, a háborús rémségekről beszél. Tán jobbomon hagyta véres nyomát s nem érzem, nem tudom. Talán otthagyta rajtad is, mirajtunk — De perzselje e vér az életünk, átok reánk s a gyermekünk is elfeledjen, ha elfelejtenénk valaha is a mészbe fulladt látó szemeket, a meggyötört igazság jajszavát, a hősöket s a gyilkost, aki ölt! 1958. március 16. Fordította: Tóth Tibor NAZIM HIKMET Stroncium 90 Bolond idő! esik, havaz, majd süt a nap. Magrobantások — mondogatják. Hull, hull a stroncium 90 fűre, dús reményre, a tejre és a húsra, a szabadságra s vágyainkra hull. Magunkkal mérkőzünk most nyíló rózsám. Vagy életet viszünk fel hideg csillagokba. Vagy reánkhull a sugárzó halál. Szász János fordítása Tengerszem * Mélyülő tónak sötét a vize, tükröznek benne égi csillagok ezüstszínű és koromfekete, hogyha a vén Hald ráragyog, s tükröznek benne éji csillagok. Mélyében titkok rejlenek, csipkézett zátony, bolyhos szép hínár, amit a mélység eltemet megleli, aki arra vár, a csipkés zátonyt, bolyhos szép hínárt. Ezernyi könnycsepp partra hull, ha korbácsával rásüvölt a szél, hulláma olyan, mint borongós ránc kedvesem sötét szeme szegletén, ha korbácsával rásüvölt a szél. Szépfényű tengerszem szemed, titkokat rejtő mély öblű, vágyom, szeretem, hogyha rám veted s szeretem hinni, hogy örökre hű, fekete szemed, szép és mély öblű. FECSÖ PÄL Pasztellrajz Az ég alatt már villognak a fecskék, a felhők szárnya napszálltán rubin lesz, s hogy dalukat a rigók ne felejtsék, barna palettán halvány fűzöld színhez olvadt ezüstöt kevernek az esték. Tollászkodnak a szunnyadó szerelmek, messze szállnak az elátkozott átkok, langy szellőben a rügyek felnevetnek, s velük kacagnak bakfisok, virágok. Velük nevet a vén torony harangja, ajtaja nyílik berozsdált szíveknek, vizek tükrét a sikló felkavarja. Tavaszi tüzek, vérlázító lángok, köszöntsétek az örök ifjú mágust: eget és földet csiklandozó csókkal behintő, szívet gyógyítgató májust. FARKAS JENŐ A pezsgő szonettje Frankhoni homokot öleltem ezerkacsú karommal tavaszok sok részeg reggelén, s berúgtam, amikor fény-italt tett elém a nap, a bacchuszi csapos, a kerek hasú. Nyárvégi alkonyon lángruhás, hatalmas — úr a termő Szerelem részege lettem én, s látom még: telt őszök zizegő fekhelyén mámorral tölt el a hajnali harmat-aszú. Most is, ha elalván Champagne-om dombjain ringok, míg langy szellők csókolják lombjaim, a régi mámorok emléke álmomba szúr. Pecsétes magányban rideg a tél, kemény . . . De kedvemre pezsdülök, s pecsétem ronggyá lazul. S tüzem röl messzeszáll egy kósza költemény. SIMKÖ TIBOR