A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-12 / 2. szám

Áilli TTléií a rendező innnkajához tartozik IV. A színház nemcsak eszmei mondanivalójával szolgálja korát és a népet, de azzal is, hogy a ma embere érzékenységének és érzékelésének szintjén, sajátságainak ismeretében tükrözze a világot, az életet. A jelenkor embere a bonyolultat egyszerűnek kívánja látni, s ezért a közvetlenségnek, az őszinte átélésnek és az egyszerűségnek kell uralkodni a színpadon. Sok tetszetős, életszerű gesztust, arcjátékot, mozgást láthatunk egy-egy színházi előadáson, de mindezek legtöbbször nem hatnak erőteljesen, nem érezni mögöttük a célt, és azt a mozgató erőt, amely a megjelenített világ lényegét jellemzi. Az örömöt, a haragot nem utánozni kell. Minden öröm, bánat fokát más és más jellem és helyzet szabja meg, s a néző csak akkor érez együtt a szereplővel, ha ő is úgy kiáltana fel fájdalmában, ahogy hőse az adott helyzetben. A színpadi világ többrétegű, s ebből a sokoldalúságból kell megszületnie annak a dialektikus egységnek, amely végül a közönséggel (és ez nem mellőzhető tényező!) együtt alkotja a színpadi kultúra mindenkori jellegzetes arculatát. Sorainkkal csupán néhány lehetőségre akartuk felhívni az érdekeltek figyelmét. Ha ez sikerült, akkor egyelőre elértük célunkat. Ha megfigyeljük a valóság ábrázolásának sokféleségét, akkor azt látjuk, hogy a színpadi realizmus nem formai kérdés. Ezért munkánkban elsősorban a valósághoz, s nem az esztétikához kell fordulnunk. Színpadművészetünk hatalmas érzelmi befolyásának, eszmeiségének, életszerűségének és szépségének záloga a tényleg művészi színpadi alakok teljes és világos életrekeltésében rejlik. Ehhez a szerző szövege adja meg az alapot. Műkedvelőink legtöbbször ott követik el a hibát, hogy rendszerint nem alkalmazzák helyesen a művész1

feszültség érzékeltetésének módját, pedig ez az igazán tipikus jellem megalkotásának egyik elennedhetetlen feltétele. Sajnos, műkedvelő rendezőink nem törekednek arra, hopv a legsajátosabb vonásokat és tulajdonságokat összpontosítsák hőseik jellemében, gyakran beérik a személy jellemének felületes megrajzolásával, s ezzel vérszegénnyé teszik az életre keltett alakot, de a darabot is. A rendező, a színész, a díszlet, a világítás és a jelmez mind az író mondanivalóját szolgálja. A nézőnek azonnal kapcsolata támad a szereplővel, mihelyt a színész színpadra lép. A szereolő még nem szólalt meg, de a néző már képet alkotott róla. Képet alkotott a jellegzetes külsőségek segítségével. A jelmezből, megjelenésből következtet arra. hogy az előtte mozgó alak milyen országban, mikor élt. milyen társadalmi osztály tagja. Nagyon kell tehát vigyázni, hogy a meg nem felelő megjelenítés a nézőt a későbbiek folyamán ne zavarja meg, ,s a rossz jelmez és környezet révén a szereplő ne kerüljön a szereppe1

ellentmondásba. Ha a rendező hiányos ismeretei vagy felületessége félrevezetik a nézőt, ez hiba, sőt bűn. A színpadi öltözet A színpadi öltözet a jellemábrázolást támasztja alá. S mivel a színoad a valósáoot tükrözi, ez a tétel a jelmezekre is vonatkozik. Megbocsáthatatlan az a rendezői engedékenység, amely megtűri a stílustörést, mert a női főszereplőknek a kiválasztott ruha nem tetszik. Az sem engedhető meg, hogy a szereplők bármelyike is, a rendező tudta nélkül, változtasson ruházatán. Az előadással kapcsolatos jelmezkérdéseket csak akkor oldhatjuk meg jól, ha ismerjük az öltözet és a társadalom összefüggéseit. Az egység érdekében rendkívül fontos, hogy a színpadi ruhákat egymáshoz hangoljuk. Tehát a jelmezproblémákat is a kollektív alkotásba kell illesztenünk. A jelmez legyen összhangban a díszlettel is. Minden színpadkép hangulatokat és érzelmeket vált ki. Arra kell tehát törekednünk, hogy ezek a hangulatok és érzelmek a színpadi mű szolgálatában álljanak, és elősegítsék annak maradéktalan megértését. Ha a rendező az író szándékait, a darabot tartja szem előtt, akkor nemigen tévedhet. A színpadra hozott kort az általános korhűség, arckifejezés, maszk és jelmez szempontjából mind rendezőnek, mint szereplőnek ismernie kell. Ehhez közkönyvtáraink, múzeumaink, színházaink, sajtónk és szakembereink nyújtanak segítséget. Fontos, hogy műkedvelő rendezőink különös gonddal gyűjtsék össze az olyan fényképeket, képeslapokat, újságmellékleteket, naptárakat, könyveket, amelyek pótolhatatlanul értékések, hasznosak lehetnek munkájukban. De voltaképpen mi is a jelmez? — tesszük fel gyakran a kérdést. Jelmeznek nevezünk minden olyan ruhát és ruhatartozékot, amelyet a színpadon viselünk, így tehát a mai öltözeteinket is. A színdarabok tárgy, hely és idő szerint többfélék, tehát a jelmezek is több csoportra (korokra, stílusokra) oszlanak. S ahogy a jó színjátszónak beszéd- és mozgástechnikai alapismeretekre van szükségé, éppúgy a jelmezzel és maszkkal kapcsolatban is tisztáznia kell néhány alapfogalmat. Az álarckészítés, a maszk A maszkírozás külön tudomány, amelynek alapos ismerete nélkül színjátszóink nem végezhetnek sikeres munkát. A jól sikerült maszk nemcsak a nézőből váltja ki a várt hatást, de magának a szereplőnek, színjátszónak is belső ösztönzést ad, és közelebb viszi céljához: a szocialista realista színjátszás követelményeinek megfelelő emberábrázoláshoz. A díszlet A képzőművészetek és a színpad találkozásából született meg a dekoratív művészet, a színpadi díszlet. A szerzői utasítások, a környezet, a színdarab stilushelyzete kellően utalnak a díszletek végső kivitelezésére. Ma a színpadokon egyszerű díszletekkel dolgozzunk. A falak legyenek lehetőleg egyszerűek vagy kis mintákkal díszítettek. A díszletfalakra mint területre és mint háttérre is nagy szükség van, mert ezáltal elevenebben emelkedik ki a szereplő, s a nézőt sem zavarják a túlcicomázott falak. Kerüljük tehát a naturalizmust. Inkább stilizáljunk, érzékeltessünk, s ne zsúfoljuk túl a játszóterületet fölösleges bútorzattal. A ió díszlet a valódiságot, a művészi értelemben vett valódiságot jellemzi, ugyanakkor számol a színpad kűlönleops követelményeivel is, tehát szintén illúziót kelt. Nem reprodukál, hanem hatni akar a nézőre. Aránvok, vonalak, színek, függönyök segítségével a maga sajátos módján eleveníti meg a drámai szöveget, amelynek lelkét a maga művészetében fejezi ki. A színházi díszlet valamikor csakis a látványosságot szolgálta. A modern színház díszlete egészen más elvek szerint készül: szervesen összefügg a darab mondanivalójával, a rendező elképzeléseivel, a realista színjátszás és képzőművészet stílusának követelményeivel. Ha nincs módunkban megfelelő diszletet készíteni, inkább úgynevezett körfüggönnyel (horizonttal) dolgozzunk, s net gyengítsük a darab sikerét összetákolt, ízléstelen színpadképpel. A világítás Külön gondot kell fordítanunk a világításra még akkor is, ha erre nincsenek kielégítő lehetőségeink. Már két fényszóróval is lehet jól világítani. Fontos a nappal és az éjszaka érzékeltetése Ezt a sárga és kék szín váltogatásával érjük el. Gyakran napnyugtát vagy hajnalt, csillagos eget vagy más világítási hatást kell a színpadra varázsolnunk. A • fényszórók (reflektorok) és általában a világító lámpák elhelyezésekor rendezőink következetesen elkövetik azt az alapvető hibát, hogy nem különböztetik meg a térségi fényt a hatásfényektől, fényeffektusoktól. Ä fényszórók meg nem felelő elhelyezése zavarólag hat és árnyékot vetít, vagy pedig csak az előteret, illetve a hátteret világítja meg. A leghelyesebb, ha 45 fokos szögben világítjuk be a színpadot. Ilyen szögben a világítás plasztikusan domborítja ki az alakot és a tárgyakat, továbbá azt is elérjük, hogy az árnyékok a földre vetítődnek és nem a háttérre. Vigyáznunk kell, hogy a színpadon kívül elhelyezett fényszórók kellő magasságban legyenek és ne világítsák meg a hátteret. Fontos tehát, hogy a világító test megfelelő távolságból és ..keresztezett vetítéssel" szórja be a térséget. Ha végképpen nincs lehetőség a külső vetítésre, éz esetben lámpáinkat közvetlenül a függöny mögött, a felső faira helyezzük el, s így világítsuk be azx előteret. Ha még egy fényszóró áll rendelkezésünkre, akkor azzal a hátteret világítsuk rheg. Mindenképpen jó és előnyös, ha több fényszóróval dolgozhatunk. így azután a rendező főleg azokat a területeket világíthatja meg, ahol a cselekmény éppen bonyolódik (asztal körül, ablaknál, kandalló mellett stb.) A fényt tehát aszerint kell irányítanunk, hogy a szereplők hol tartózkodnak gyakrabban. Az egyes megvilágítási helyzeteket külön fénypróbákon ellenőrizzük. A fények irányát rajzban rögzítjük le. Hang- és fényhatások A szükséges hanghatásokat ma már műkedvelő-színpadainkon is érzékeltethetjük lemezek vagy magnetofon segítségével. Vannak viszont olyan hanghatások is, például vihar, szél, eső, harangozás, kutyaugatás, telefon, amelyeket csak megfelélő kellékekkel tudunk utánozni. A fényhatásokhoz tartozik a villany eloltása, meggyújtása, hiszen más-más fényt kell a színpadnak kapnia, ha a szereplő gyertyával jön be a színre vagy a kandallóban tüzet gyújt, vagypedig ha kint villámlik stb. EÖRY M. EMIL' 15