A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-06 / 14. szám

zörejre azonban hirtelen felfigyelt. Előtte egy kíniai állit. Olyain volt, mint a többi százezer. Semmi különös neim volt rajta. Lehajtott fővel úgy állt, mintha köszönni akarna és egyúttal mintha vizsgálgatná Szűnt. Keze kissé remegett, szeme összeszűkült, olyan volt, mint két fekete vaníliarúd. Szaggatottan, hörögve lélegzett. Szunnak az volt az érzése, hogy egy beteg áll előtte. Megfogta kezét, azonban az ijedten elrántotta, és végre nagynehezen megszólalt: — Halász vagyok, Szun, Tze-lu a nevem. Nyomorult halász vagyok, olyan szegény, mint a csiga, mely hátán hordja a házát, mivel egyebe nincs. Csak a nyomorúságommal kereskedem, így mondta Mu-kuaj, és ez igaz. Sok gyermekem van, de mindnyájan haldokolnak az éhségtől, mint a kutyák. A kis Jan-czym zsinegre van kötve, nehogy a vízbe essen. A földön nincs hely számára. A feleségem ver engem, de a nyomor még jobban ver, tudom egyszer haliéiba kerget. Elhallgatott, és félve, kétségbeesetten Szunra tekintett. Szun a minden ízében remegő tetőtől-talpig végigmérte. De a nagy ügy hívása is a fülében csengett, azé az ügyé, melynek szolgálatában megőszült, keze kiaszott és megkeményedett. — Értelek - felélte Szun, és egészen Tze-lu ahcá fölé hajolt —, értetek, száz dollárt ígértek, iha elárulsz. — Többet — felelte a halász és arcán pattanásig feszült a bőr. — Aikkor ezret — folytatta varíatottan Szun. — Többet — súgta Tze-Ij —, Ma-kuaj, a gyors paripa mondta, hogy ötezer dollárt kapok. Fél tőled. Lusta, azért hát engem küldött... Szun - suttogta Tzelu, és térdre vetette magát előtte. — Szun, te naoy ember vagy és nincsen senkid. Többet érsz, akár ezer olyan, koldus, mint Tze-lu! Hallgass, meg, könyörgöm! Sokan gyűlölnek téged. Több az ellenséged. mint ahány hajszál van a copfomban. Fejedet veszik, és nem lesz haszna belőle senkinek. De ha éh most elfoghatlak, egyszeribe gazdag, szerencsés leszek: Jan-czym nem lesz többé zsinegre kötve, mint a kecske, az aszony új ruhát varrhat magának, és mindnyájan jóllakhatunk rizzsel. Szun, hallgass meg . . . Földre vetette macát és csomós, kérges kezével átölelte Szun lábát. Szun rátekintett, és ereiben hevesen lüktetni kezdett a vér. — Állj fel, Tza-lu — mondotta csendesen, komoly hangon. — Igazad van, Tze-lu! Életemet a hozzád hasonló elnyomottak és szegények felszabadításáért folytatott küzdelemnek szenteltem. Nem tudom mikor győzünk. Addig még sök szerencsétlen sorstársad éhenhal. Ez igaz. Véremet népemnek adtam. így hát, Tze-lu, neked is jogod van rá. Rendben van, és most menj éts mondd meg a gazdádnak, hogy itt, ezen a dzsunkán vagyok! Nem mozdulók el erről a helyről, eriggy! Siess, nehogy megérkezzenek a barátaim! Nem szeretném a fölösleges vérontást! Igyekezz, barátom... 1 És Tze-lu imbolygó léptékkel elindult, hátát remegés rázta. Szun-Jat-Szen a fülke bejáratánál ült, eregette a füstöt és gondolkozott. Viszszaemlékezett, hogyan szabadította rá a kínai követ Amerikában a kémeket, akik aztán farkasként üldözték városról-városra, országről-országra, hogy Angliában a kínai követ hogyan zárta be szobájába, ahonnét nem volt menekvés, éS Szun a követ legnagyobb bosszúságra mégis elmenekült, eszébe jutott, hogy a szabadság ' érdekében hogyan fogott először fegyvert Kantonban, hogyan követték tanítványai, hogyan oktatta őket a forradalom mesterségére. Emlékezett és csendben pipázott... Halkan, észrevétlenül leszállt az éj. Valahol énekeltek, a bárkákon levő kocsmák felől zeneszó hallatszott, s a víz kísértetiesen csobbant a szapora evezőcsapásoktól ... Elszundított. Csak • hamarább jöjjön vissza Tze-lu, mint a baráttal... Ha legalább el tudna búcsúzni Chomer-Litől.. . Sz m-Jait-Szen már napközben is fáradt volt. Szeme lassan lezáródott. Elaludt.. Maga sem tudta meddig aludhatott. Különös, nyöszörgő hang ébresztette fel. Lábánál mintha egy megvert kutva vinynyogott volna. Felnyitotta szemét. Valóban, a fedélzeten egy zsákszerű valami feküdt, forgolódott és nyögött. Egyszerre a zsák fölemelte fejét. Szun előtt Tze!J köbnyes ábrázata rajzolódott ki a sötétből. öklével elkeseredetten verte a mellét, míg csak silány, kék kabátja szét nem feslett a halász öreg. aszott, széltől, víztől és naptól cserzett testén. — Te vagy az, Tze-lu? — kérdezte és óvatosan megérintette ' a földön fetrengő ember vállát. — Szun — nyögte Tze-lu akadozva —, nem tudtalak, nem tudtalak elárulni! Bocsáss meg., hogy ellened fordultam. Olyan voltam mint a veszett kutya, mely ' megmarja gazdáját! Mindenit meggondoltam, ó atyám, üss agyon, úgyse nyugszom meg! Nem kerülhetek többé az embereik szeme elé. Bűnös vagyok, Szun, szörnyű nagy bűnös. Tiégy velem, amit akarsz! Nem tudtalak elárulni. Ha csonttá is aszok az éhségtől, akkor se tudlak elárulni.. ÉS Tze-lu fájdalmában nyögött, vonaglott, mint egy ángolna. Szun felállt, mert most volt ós nyugodt, felállt és fölemelte a minden tagjában remegő halászt. — Ne beszéljünk erről. Menj haza, Tze-lu! Siess haza, mert már biztosan vár a feleséged és a kis Jan-czy is sír utánad . . V. Másnap este Szun két társával Ohömer-Li ezredeshez igyekezett katonai megbeszélésre. A sötét keskeny utcákat ellepték a lármás járókelők. Amikor egy mellék utcába befordultak, Szun belebotlott valakibe. Tüstént gyufát gyújtott, hogy megnézze kit lökött fel. Az illető a földön fetrengve nyöszörögte: — Hol hagytad a szemed?! Mi az, tán vak vagy, hogy egyenesen rám taposol. Hát nem látod a lámpásom? Szun-Jat-Szen és társai a viaszgyufa gyér világánál észrevették, hogy az ember valóban egv nagy, zöld papírlámpást szorongat a kezében. Felemelték és talpraállították. — Ki vagy? — kérdezték tőle. Sair-csan a nevem, és este mindig lámpással járok, nehogy valaki belém ütközőn. Csak az olyan ostobák mint, maguk ... — Ne pörölj — szakította félbe Szun. — Az ugyan igaz, hogy lómpással jársz, de nem vetted észre, hogy már rég kialudt, annyi fényt ad, mint az ócska cipőtalp. Lámpás nélkül talán nem látsz? — Hogyan láthatnék, ha születésem óta vaJk vagyok. Olyan vagyok, mint a vak tyúk, mely már megelégelte a sötétséget. Lámpást hordok, hogy mindenki térjen ki előlem, de ha kialudt, akkor biztosain rossz és inkább eldobom. Szép pár: egy vak és egy vak papír . És a világtalan szitkozódva, lassan tovább csoszogott. Amint néhány lépésre eltávolodott, Szun egyik társa elnevette magát. — Mit nevetsz a szerencsétlenen? — fedte megi Szun, — Szun — válaszolt a társa —, ez a sötét lámpással járó vak h|asonlít a kínai császárhoz. A császár is azt gondolja, hogy még. mindig fényt sugároz és mindenki kitér előle, a valóságban azonban lámpása már jó ideje kialudt, maga pedig rég megvakult, úgyhogy nem is veszi észre, ha egyszer szép csendesen nyakonvájuk. Hát ezért nevettem el magam, Szun... Birkákkal és csőntikokkal teli csatorna mentén haladtak. A hdld sárkányfarmó.jú felhőktől kísérve, mint egy tátott szájú sárga kutya, mindenütt a nyomukban járt. Hirtelen észrevették, hogy a partmenti fészer mellől elvált egy idomtalan alak és a csatorna felé futott. — A vízbe akarja magát ölni — kiáltotta Szun —, gyorsan utána! Még mielőtt a kínai elérte a csatornát, Szun és társai már méllette voltak, A szerencsétlen ijedten felkiáltott ós leült a földre. Szun félismerte. Tze-lu volt. — Tze-lu - kérdezte szigorúan —, mit keresel te itt? — Ö Szun — nyöszörögte Tze-lu egész testében remegve —, nincs lelkemnek nyugalma, vízbe akartam magam fojtani, hogy .beostetenségem velem együtt megfulladjon ... — Tze-lu — szólált meq Szón a bárkákra és csónakokra mutatva —, tegnap még értem hívtad a halólt, és rrta már magad komázol vele. Szégyeld magad, Tzu-le! Vajon mit szólna a kis Jan-czy, ha a viz odasodorna mellé piszkosan, felpuffadtan. Megnyugtatom a telkiismeretedet —, Tze-lu. Esküdj meg, hogy mindazt megteszed, amit parancsolok neked, és szívedbe ismét visszatér a béke, véred megnyugszik. Szedd össze minden erődet és add nekem. A kis Jan-czynak, ha felnő, jobb életet biztosítok érte. — Legyen a te akaratod szerint — motyogta Tze-lu. Most mór látom, hogy te vagy a flény igaz fia, a nép barátja és a telkek meg fiatalít ója. Add ide a gyufádat, és én őrizni foglak, megvilágítom előtted az utat, nehogy kőbe üsd a lábad, mint ahogy megütötte a bokáját az az átkozott, naplopó Ma-kuaj — gyors paripa, akit ma 'este a csatornába fojtottam ... 19