A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-12 / 2. szám

f^Cigyúll a fény ... Kissallón Csontos, Zabadal és Kajtár elvíárs Fiatalok, az állami birtok szőlötelepének dolgozói Utcai beszélgetés a villanyról 6 Kapaszkodunk felfelé a kissallói domboldalra. Kemény hideg van, de mire felérünk, kl kell gombolni d tiágykabátot. Kajtár elvtárs, a helyi nemzeti bizottság elnöke kezefejével megtörli gyöngyöző homlokát, aztán a dombok lábánál meghúzódó falura mutat: - Na, ez Kissalló! Lent nagy össze-visszaságban pirostetős házak szunyókálnak a fekete télben. Kéményükből magasra száll a füst. A szürke füstlétrák a hallgatag, öreg pipás parasztokat idézik fel bennem, kik ilyen téli időben kisszéken ülnek a rakott tűzhely mellett, hallgatják a nyers fa nyöszörgését, szemükkel követik az elpattanó szikra útját és néha-néha komótosan hosszú füstmacskákat eregetnek a deres bajusz alól. - Zárkózott, újtól tartózkodó, idegenekkel szemben bizalmatlan falu volt ez a múltban, — meséli Kajtár elvtárs, ö maga csak 1937-től lakik a faluban; több évig csak árendes házban élt. Azelőtt is dolgozott itt, mint bognármester, de házhelyet, hogy majd építhessen, nem kapott. - Nincs hely mindenféle idegenek számára - jelentette ki dölyfösen az akkori községi bíró. — Pedig - emlékezik Kajtár - már ki is néztem magamnak egy kis darabka négyszögletes földterületet a domb aljában. Arra azt mondták, hogy oda jégvermet akarnak építetni. Persze még máig is építik! — mosolyodik el Kajtár. Dölyfös nagygazdák és reggeltől estig gürcölő kétkézi munkások, szegényparasztok éltek itt együtt, egy faluban, de mégis óriási távolságban egymástól. Szigorú megkövesedett szokások szabták meg a falu rendjét. S mindenekfelett ott állt értékmérőnek a vagyon, a módi. S hogy a vagyon, a föld ne aprózódjon széjjel a testvérek között, divatba jött az egyke. Csak egy gyermeknek adtak életet az anyák. Amelyik családban nagy ritkán két három gyermek volt, azt már megszólták, hogy koldusbotra akarja juttatni őket. Az egykeség múltbeli káros voltát csak most érzi meg igazán a falu. Alig látni újonnan épült házat. Mikor megkérdeztem az okát, Kajtár elvtárs így adta meg a választ; - Minek építenének, ha van is rá módjuk, hisz évente legalább egy-két ház marad üresen. Az öregek kihalnak belőle, a fiúk vagy lányuk meg vőnek, menyecskének ment már régen egy másik portára. A múlt még sokat kísért Kissallón, de a felszabadulás óta eltelt tizenkét esztendő nem ment el nyomtalanul a falu felett. A község élére új vezetők kerültek, olyanok, akik nem vagyonuknak köszönhetik a hivatalt, hanem áldozatkész munkájuknak, melyet a község érdekében fejtenek ki. Szocialista államunk számos egyéb támogatása mellett fényt is adott a falunak. Az 1957-es év végén, közvetlen karácsony előtt gyúlt ki a villany Kissallón, hogy beragyogja a sötét kis utcák minden zugát, és világosságot sugározzon az eddig petróleumlámpa alatt bóbiskoló, tépelődő emberek agyába is. Az utcán is mindenki a villanyt hozta szóba. Egy öreg bácsival találkoztunk, ki selyempaplrba csomagolva valamit óvatosan, szinte félénken tartott a tenyerében. Épp a községházán volt az imént, az elnököt kereste. Megállt előttünk, kibontotta a kis csomagot, melyből egy biztosíték bukkant elő. Két ujja közé fogta, mint a cserebogarat. Kérésére Kajtár elvtárs megmagyarázta, mit is kell vele csinálni. Aztán az öreg megnyugodva haza ballagott. Aszövetkezet irodájában barátságosan duruzsolt a kályha. Csoportvezetők, szövetkezeti tagok adják egymásnak a kilincset, hogy ügyes-bajos dolgaikat megbeszéljék a könyvelővel és egymás között. Terveznek, vitatkoznak, hogyan lehetne jobban, eredményesen rendbehozni az EFSZ dolgait az új évben. Mert van itt tennivaló elég. A régi vezetőség nemtörődömségét, hanyag pazarló munkájának nyomait nem lehet pár hónap alatt eltüntetni. Ahogy mondják, mór 1950-ben megalakult a szövetkezet. A vezetőség azonban mindjobban elszakadt a tagságtól. Amolyan sógor-komaság alapon, önhatalmúlag intézték az EFSZ ügyeit. A tagság nem szólhatott bele a vezetésbe. Hiába határoztak a taggyűlésen, mindig az lett, amit a vezetőség akart. Így a tagoknak sem volt sok kedvük a munkához, meglazult a munkafegyelem, hiányzott az ellenőrzés. A tagok közül senki sem tudta, mire megy a közös vagyon pénze. Egyes vezetők zsebéből kocsmázás közben csak úgy hullottak a száz koronások. Nem csoda tehát, hogy a szövetkezet gazdasági mérlege évről évre romlott. A vezetőség nem merte feltárni a súlyos helyzetet a tagság előtt. Inkább minden hónapban kifizették a 6—8 koronát, ameddig lehetett, sót néha még osztalék is jutott, természetesen bank-kölcsönből. A jóbácsi szerepét igyekeztek betölteni ameddig tehették, de már a tagságot nem lehetett sokáig orránál fogva vezetni. Novemberben új vezetőséget választottak, új könyvelője van az EFSZ-nek. — Nehéz kiheverni a múltbeli hibákat, — mondja Lecky János csoportvezető, — mi nem ígérgetésekkel akarunk népszerűségre szert tenni, hanem megfogjuk a dolog végét és rendbehozzuk az EFSZ szénáját. — Mennyi most a munkaegység? — kérdezem. — Három korona, — szól közbe a könyvelő a normakönyvben lapozgatva. — Bizony megvallom, nem mindenkinek tetszik ez a hirtelén zuhanás, de mind többen vannak a tagság között olyanok, akik megértik, hogy nem mehet máskép. Egyszer már rendezni kellett az adósságokat is. — No és rendezték? - vetem közbe. — Ez évben fordult elő először, hogy tiszta folyószámlával kezdhetjük az 1958-as évet. Sőt három-négy hónapra előre biztosítva van a munkaegység kifizetése. Fájó sebeket kell heggesztgetni az új vezetőségnek. Most kezdik megteremteni a szövetkezet eddig igen ingadozó talajon álló alapját és ebben nagy segítséget nyújt nekik mind gyakorlati, mind ideológiai vonalon a párt levele, mely rámutat a helyi lehetőségek kihasználására. A tagságnak is meg kell érteni azt a régi közmondást: „Addig nyúztózkodjál, ameddig a takaród ér". S hogy a takaró milyen nagy lesz, azt most már csak a tervszerű, fegyelmezett munkától függ, az alap, a feltétel meg van hozzá. —d—