A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-02 / 9. szám

JbVOÚ? JiUVJTl с л I ~ ллмъш I. Egy napon különös titok nyomára bukkantam: Zachariasz bátyám volt a császár. A komádban matattam éppen, ott akadtam rá a fotográfiájára. Megdöbbentett, menynyire hasonlít a császárra, akinek arcképe ott díszelgett valamennyi boltban. Tüstént megvilágosodott előttem az igazság: nem puszta hasonlatosság ez, a bátyám valóban Ausztria császára. Kabátom alá rejtettem a képet, s nyargaltam a Slowacki térre, ahol Guminskiék kirakatában ott függött a császár képe. Útközben minden kirakatban összehasonlítottam a két arcot, s még jobban megerősödött a gyanúm. A katonasapkás császár előtt összeszedtem minden erőmet, beléfűrtam tekintetemet, és összes efféle ismereteimet eszembe idézve, átkozódva követeltem az igazságot. Harmadízben, amikor a legizzóbb pillantást lövelltem felé, lesütötte a szemét — igy vallotta be, hogy felfedtem „legféltettebb titkát". Otthagytam a képmást, behúzódtam a Rawneriház kapualjába és előhúztam a fényképet a kabátom alól: „Most pedig valld meg az igazat!" — lihegtem a képnek, szikrázó szemmel. Ezúttal Zachariasz sütötte le a szemét, mint az imént a császár. „A kezedben vagyok — mondta —, ez az igazság, én ülök a trónon Ausztriai Károly néven. Senki sem tudja, miféle bűnökkel terhesek, milyen erényekkel ékesek az elődei. A mi családunk az érdemesek és elfeledettek sorából való. ősapánk negyven esztendős böjtjéért most, ötezer év múltán, megillet bennünket a jutalom, s én lettem Ausztria császára. De hallgass, mert ha elmondod a titkot, abban a szempillantásban elszárad a nyelved." Rövidesen híre járt azután a városkánkban, hogy detronizálták a császárt. Kolanko, a pé'k, aki gyakorta megcsipkedte az arcomat vagy a fenekemet, megmagyarázta nekem, mit jelent ez a szó. Megértettem, hogy Zachariasz bátyám most majd hazatér. Ügy is lett. II. Én tizenkét esztendős voltam, Zachariasz harminc; bizony öreg volt már! Édesapánk éjfélig másolta a szent könyveket a pergamen tekercsek fölé görnyedve; becsülték is érte az emberek. Éleseszű, szerény ember volt, nem ártott a légynek sem. Az örök életet két erényével igyekezett kiérdemelni: a szent könyvek másolásával és utódok nemzésével. Ez utóbbi erénye révén valóságos eleven orgonaisípsorral ajándékozta meg a világot. A sort Zachariasz kezdte s én zártam be. Mikor az első számokat tanultam, egyre azt adogattam össze, hányan vagyunk. Az első erény nem hozott annyit a konyhára, hogy belőle a másodikat fedezhették volna, Így hát fivéreim korán nekivágtak a vtlágnak. Zachariaszt csak ihírből ismertem, takács volt a városban. 1914-ben a háború alaposan kiseperte a házunkat. Zachariaszt is elragadta onnan, ahol érte. Koronként küldött egy-egy lapot, s ezekre anyám kevesebb könnyet hullatott, mint fiatalabb fivéreimére — hiszen olyan régen szülte már! Egyik levelébe fényképet is rakott Zachariasz. katonasapkásat, s én éppen erről a fotográfiáról tudtam meg, hogy császár volt. III. A detronizálás után az arcké'pek eltűntek valamennyi boltablakból, még Kolanko pék is leakasztotta a falról a maga bells zteződött császárát. Ez idő tájt kezdtek hazafelé szállingózni a katonák a frontról. Eleinte csak heverésztek és nagyokat szíva a mahorkából, sorra mesélték történeteiket. Két bátyám is hazatért. Hamarosan kiókumláltam, hogy ók nem sejtik Zachariasz titkát. Nem is ismerte azt senki, így hát hétpecsétes titok birtokába jutottam, s ha elárulom, romlásba dönthetem családunkat az elkövetkezendő ötezer esztendőre. Hallgattam hát. Olykor nem tudtam uralkodni vonásaimon, de szerencsére az öregek semmit ,sem vesznek észre! Semmit sem értenek! Minek is élnek! Egy novemberi napon arra ébredtem, jhogy beszélgetnek a konyhánkban az ágyam mellett. Valaki hajadonfőtt, nadrágtartóban, ingujjban meséi az anyámnak és a középső fivéremnek. Még szívverésem is elállt: az osztrák császár ült a konyhában. Fakó arc, vizenyős szem, elválasztott frizura — tüstént megismertem. Jelt adtam a tekintetemmel. Ausztria császára egy mosollyal felelt. Lesütöttem a szemem. IV. Zachariasznak nem jó sora volt a mi sze ény házunkban, pedig nem ehhez szokott a császársága Idején. Mama is mondta, hogy nem tud neki oly jó kosztot adni, amilyenhez szokott. Apa hallgatott; megint az öreg könyveket másolta. A háború alatt abbahagyta ezt is, akkor anyám vállát nyomta a kiadások terhe. Én segítettem neki, ahogy tudtam; kicsi, voltam, hát befurakodtam a sorba és nem hagytam hogy kihajítsanak- Legjobb szövetségesem Kolanko pék volt, ő mihelyt meglátott, rámbökött az ujjával, arra elcsendesedtek az emberek és előre engedtek. Gyakran egy zacskó süteménytörmeléket ls adott a pék, s közben jól megcsipkedte az arcomat és nagyot nevetett hozzá, pedig nekem inkább sírásra görbült a szám. De még a sok kedvessége mellett is többnyire beértük répával, csak ritkán került az asztalunkra kenyér. A bátyáim, amint megjöttek a frontról, kereset után néztek. A Császár is ezen igyekezett, de nem vitte semmire. Beláttam, ihogy ha koldus alakját öltötte magára, most végig kell járnia a megaláztatás minden fokát. A fivéreim nem avatták bele a dolgaikba. A Császár magányosan élt. Mindenki tudta, hogy nem sokáig időzik a házunkban, csak változzék meg a helyzet odakint a világban! Velem nemigen állt szóba, olykor rámmosolygott, s én tiszteletteli, odaadó mosollyal válaszoltam. A titok súlya nyomott. A legnehezebb volt megőriznem Zelman bátyám előtt, aki öt esztendővel volt idősebb nálam, s egy nem járhat konfekciós kabátban, varrógép is kell, meg konyhajelszerelés és ha ez mind meglessz, majd autót is vesznek — no mondjuk, csak motorkerékpárt. De nem a Berta néni unokaöccse, hanem maga. A többit meg be kell tenni a bankba, minden házasságban kell egy kis tartalék. Még, hogy kölcsönadni!? Annak a szegény asszonynak meg kiszámolna minden garast, mi? Az majd nem vehet magának egyszerre három pár nylon harisnyát? Aztán a speizban egy bödön zsír, kis füstölt -oldalas meg befőtt, mert az embernek arra is kell gondolni, hogy bet\sg lehet és akkor nincs befőtt. Aztán jönnek a gyerekek, arra nem gondol? Jaj, ezek a férfiak! Hát a kocsi, meg pelenka, meg miegymás, az semmi? Aztán itt lesz a karácsony, a kis Palikának trolejbusz, a kis Julikának hajas baba, no, szép kis apa lesz magából, mondhatom! Persze a sok barát az igen, amíg pénze van, addig jönnek, aztán hiába beszél az a szegény asszony, hogy: Nézd édes fiam így, meg nézd édes fiam úgy . . . mert az édes fiam kidobálta a pénzt! Hát nem, ebbe egy rendes aszszony nem mehet bele. . . A költő csak ült, és úgy bámult a lányra, mint egy eleven csodára. Aztán benyúlt a zsebébe és kivette az egész köteg pénzt, amit nyert, és letette a pultra. — Оду csinálok, ahogy mondta — szólt boldog mosollyal és megfogta a kis tündér kezét — megmondom, hogy a menyaszszohyomnál van a pénz és ő nem engedi. Megmondhatom? — Megmondhatja, — húzta el kezét a lány, mert új vevő jött be virzsiniáért. A költő pedig ruganyos léptékkél indult a bank felé, fütyörészve, mint akinek ebben az életben többé nem kell gondolkoznia. Hiába no, azért a költő is férfi! Simkó Margit Várakozó Ottó rajzai 18