A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-16 / 7. szám

A pá Hier él nyomában A közönség kulturális igényének neveléséről „A művészet az élet tankönyve, nemcsak magyarázza az életet, hanem meg is tanít arra, hogyan éljünk, irányt ad az ember gondolatainak s ítéletet mond a valóság jelenségeiről." (Csernyisevszkij) „Egy igazán jó regény, egy igazán jó színdarab, egy igazán jó vers, zene éppen úgy növeli népünk erejét, mint egy új gyár, mint egy új bánya." Hangoztattuk nem egyszer a kultúr-munkások különböző összejövetelein, konfe«enciáin. A legtöbbször azonban megrekedtünk e mondás igazánál és arról, hogy hogyan szerezhetnénk érvényt e tételnek, sajnos, már kevesebb szó esett. Pedig a kultúrforradalom leglényegesebb teendője Lenin megfogalmazásában ez: „A művészet a népé, — legmélyebb gyökereit a széles dolgozó tömegek sűrűjébe kell lebocsájtani." És erről beszél az Iskola és Kulturális Ügyek Megbízotti Hivatalának javaslata is, melyet a CSKP KB indította vita inspirált. CNávrh Povereníctva skolstva a kultúry k celonárodnej diskusii o Liste ÜV KSC) Szószerint ezeket olvashatjuk a „Művészetek" c. fejezetben: „ ... a széles dolgozó tömegeknek az értékes zene („és irodalom" a szerző megjegyzése) iránti érdeklődést emelni kell. Ezen a téren fel kell használni a zenekedvelő közönség kezdeményezését és elősegíteni azt, hogy az értékes zene minél több koncertjét szervezzék meg." Tehát a közönség, azaz a szélés dolgozó tömegek kulturális igyényének irányítása és ízlésének nevelése, egyik legfontosabb feladatunk. S ha megvizsgáljuk, 'eddigi kulturális tevékenységünket, akkor meg kell állapi tanunk: ez ideig ezen a téren nem értünk el olyan sikereket, melyet az életszínvonal gyors emelkedése részünkre lehetővé tett. Műkedvelő együtteseink legtöbbször csak az érdekes, színes külsőségekkel akartak hatni, megfeledkezve arról, hogy az ilyen népművelési munka gyorsan kimerül és unottá válik. Mert, aki a „csak-érdekesre" tör a bensőségesen szép és igaz helyett, az a rövidéletűséget választja a halhatatlanság helyett. Aki csupán a közönség-sikert hajhássza, egyedül marad, értelmetlenné válik. És e tétel igazáról, sajnos sok, egyébként nem működő alapszervezet is megfeledkezett. Igen gyakran minden kulturális tevékenységünk kimerült csupán abban, hogy egy egész esti színdarabot, vagy egy „nagy-operettet" avagy a kórus felkészültségét meghaladó négyszólamú művet tanítottunk be. Sajnos, ezért aztán sokszor hallottunk technikailag nem érett előadók előadásában igényesebb színműveket, kőrusműveket. S az ilyen teljesítmények erőltetett jellegűvé váltak és ez pedig nem csak a művek előadásának, de a szereplök mű/ész-képzésének is ártott. Wagner Richárd „a legnagyobb mértékben ízlés- és erkölcsrontőnak" mondja az ilyen „gyakorlatot". ízlésrontónak azért, mert hogyan kívánjuk a közönségtől, hogy rossz előadás alapján fogalmat nyerjen a művekről? „Vagy talán — írja Wagner — tudjátok élvezni a szép vidéket, ha sötét éjszakában nézitek?" Minden tömegszervezet kulturális tevékenységének célja, hogy a közönséget a szép észrevevésére, a szép igényére, a szép 14 létrehozására nevelje, annak érdekében, hogy észrevegyék a körülöttük sokféle formában meajelenő szépet, majd kívánják, igényeljék azt, hogy minden, ami körülveszi őket, a maga módján szép legyen. Végül arra is törekednünk kell, hogy a közönség aktív művelőjévé válják valamely művészi ágnak. A „végcél": olyan müfelfogókat nevelni, akik — széppé teszik mindazt, ami őket körülveszi — az életet. Hogy hogyan közelíthetjük imeg leg- >bban ezt a fent kitűzött „abszolút" célt, annak „képlete" a következő: X = K. E. M. V azaz: Eredmény « Közönség x Együtes x Mű x Vezető. Ami azt jelenti, hogy annál nagyobb az eredmény, minél magasabb színvonalon találkozik benne a négy alkotó tényező. Vagyis minél szebb, magasabbrendű, értékesebb a mű, amit az együttes előad, és minél jelentősebb ember és művész a vezető. Minél magasabbra jutott képességei kifejlesztésében az együttes, és minél jobban sikerül kifejleszteni a közönség ízlését, ezt az „érzelmi ítélőképességet", valamint müfelfogó képességét. Beszélni mind a négy tényezővel szemben támasztott követelményekről, az messze meghaladná ennek az írásnak szerény keretét. Ezért csupán egy gondolatot szeretnénk felvetni, mégpedig azt, hogy vajon hogyan mélyíthetnénk el a közönség kulturális igényét. Azt az igényt, hogy mindenki életszükségletnek érezze — mondjuk havonként — egy-egy értékes szépirodalmi mű olvasását, egy-egy kiváló zenemű tudatos, élményszerű meghallgatását, stb., stb ... Ügy gondoljuk, nem lenne érdektelen egy-egy Csemadok helyi csoport kulturális tevékenységének múlt évi mérlegét e szemszögből megvizsgálni. Ez egyrészt kiváló alakalom lenne a tapasztalatcserére, de másrészt alkalmunk lenne bebizonyítani azt a tényt, hogy egy színmű, operett, koncert előadása ugyan jelenthet sikert, de tartós eredményt, kulturaíis életet csupán az ilyen egy évben kétszeri, háromszori „esemény" nem szülhet. A kultúrforradalom jelenlegi szakaszában megköveteli tőlünk, hogy az egész estét betöltő színművek, koncertek, stb ... előadásán kívül még rendezzünk gyakrabban irodalmi, zenei délutánokat, beszélgetéseket a művészetekről. Az ilyer — a művészeteket az emberekhez közel hozó — zene, illetve irodalom vagy tánc-délutánok, esték, a jó társadalmi élet megteremtésére is lehetőséget adnának. Ez pedig nagyon fontos, mert minden nevelési folyamat legelső feltétele a teljes bizalom, a baráti érdeklődés és a kölcsönös tisztelet fesztelen légkörének megteremtése! Ez a légkör az embernevelés, az eszmei és politikai színvonalemelés alfája és ómegája! De ezenkívül az igazi művészi élet megteremtését is előrelendítenék ezek a havonta vagy akár kéthetenként rendezett baráti „beszélgetések a művészetről", mert itt alkalmunk nyílna pl. az egyes szakkörök munkája iránti érdeklődést is felkelteni, fokozni és újabb tagokat toborozni. Ha sikerülne lemondani egyes CSISZ és Csemadok szervezeteknek a „csak érdekes" népművelési politikáról, ezzel csakugyan sokat nyernénk. Ha sikerülne a „Népművelés" c. bulletin adta módszertani útbaigazítások alapján pl. érdekes, színes „élő újság"-ot szerkeszteni, vagy zenei és irodalmi színházat létrehozni, ez nagy eredményt jelentene. Többet jelentene ez, eiz „emberség-nevelés" területén, mint évente két nagy-operett bemutató. (Ezzel nem annyira a „kassza-sikert" hozó rendezvények ellen akarunk szólni, mint inkább az ellen, hogy csupán az ilyen és hasonló megmozdulásokban merüljön ki minden kulturális tevékenységünk!) Mert tudomásul keli vennünk, hogy az emberek társas hajlama, közösségbe vágyódása lelki szükség. És amennyiben ezt nem sikerül megszerveznünk, úgy elvesztettük a csatát. Győz az alkohol, a kártya, a múltból örökségképpen ránkmaradt rossz, feslett, csúnya életmód. Ezért rendezzünk gyakrabban pl.: 1. táncestéket. Az ezt fénypontja azonban a tánckar fellépése legyen, majd utána következzen egy népi tánc pl. a csárdás, verbunkos, polka, landler, mazurka, körmagyar betanítása. 2. A színi kör legtehetségesebbjeinek bevonásával irodalmi estéket rendezhetne a Csemadok vagy a CSISZ (de nem egy évben egyszer, hanem — mondjuk — havonként!) 3. Az énekkar zenei estéket rendezhetne mert a zeneművészet minden művészeti ágnál szélesebb körű, hozzáférhetőbb és általánosabb. Legtöbb helyre jut el, legkönnyebben fejti ki a hatását. Kodály Zoltán: Mire való a zenei önképzőkör? című írásában a következőket mondja: „A zene lelki táplálék, és semmi mással nem pótolható: aki nem él vele, lelki vérszegénységben él és hal. Teljes le'ki élet nircs zene nélkül. Vannak a léleknek régiói, (melyekbe csak a zene. világít be. A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése." De ha még oly hozzáférhető és általános is a zene, egyengetnünk kell a hozzávezető utat. „Az ifjúságnak a zene felé kinyújtott kezét meg kell fogni, a zene felé botladozó lépéséit támogatni kell. Itt nem kell attól félni, hogy az ifjúság meghátrál a sok tanulnivaló elől, hisz talán éppen azért ébred fel benne a zene szomja, mert az iskola keveset, vagy semmit sem nyújtott neki." (Kodály u. o.) Ä zeneestéken nem szabad elfeledkeznünk a legelső, a legfontosabbról: az egyszólamú, társas, magyar népi éneklés becsületének visszaállításáról! Ne kelljen szégyelnie senkinek sem azt, hogy egyszólamúan „parasztosan" énekel, mert ez a magyar nép általános énekrendje, „zenei anyanyelve". És csupán ezen keresztül (és nem ennek megkerülésével!) vezet az út a többszólamúsághoz. Szerintünk — minden művészeti nevelés alapja — a tömegek társas éneklése, iskolában. tái sas munkában, egyesületben, tömeg szervezetben. Ezért is fontos, hogy a szlovákiai magyar népművelés az egyszólamú tömeges népi éneklést ne hanyagolja, el, sőt inkább fejlessze és pártfogolja, amíg nem késő, mart bizony már az utolsókban vagyunk. Ha most meg nem tanulják, át nem élik dolgozóink (és elsősorban ifjúságunk) a paraszti éneklés lelki tartalmát és sajátos levegőjét, akkor soha nem tudják majd a magyar nép igaz lelki kenyerét, a modern magyar műzenét élvezni.