A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-02 / 5. szám

és makacsul hangzott: ,.sze-gecske ..." — Szegecske ... szegecske ... szegecske .,. Ám egyszerre csak valaki félénken kibökte. — Város ... — Város... jó! - biztatta Anna Vasziljevna. És most röpültek a főnevek: — Utca ... Földalatti... Villamos ... Mozikép ... — Elég — mondta Anna Vasziljevna. — Látom megértettétek. A hangok kelletlenül elnémultak, csak a kövér Vaszka mormogta tovább figyelemre neim méltatott „szegecskéit". És Szavuskin hirtelen mintha álomból ébredne, felpattant padjában és harsányan kiáltotta: — Téli tölgy! A gyermekek nevetésben törtek ki'. — Csend legyen! — Anna Vasziljevna tenyerével az asztalira csapott. — Téli tölgy! - ismételte szavuskin, észre sem véve társai nevetését és tanítónője rendreutasítását. Nem úgy ej( tette ki ezt a példát mint tár' sai. A szó a lelkéből szakadt, mint vallomás, mint boldogságos titok, amelyet nem bír tovább rejtegetni csordulásig telt szívében. Anna Vasziljevna nem értette ezt a különös izgalmat, és nehezen visszafojtott ingerültséggel kérdezte. — Miért téli? Egyszerűen tölgy. — Csak tölgy ... ugyan! Téli tölgy - az főnév! — Ülj le Szavuskin. Lám. mit jelent a későnjövés. „Tölgy" — az a főnév, de hogy mi a „téli" azt még nem tanultuk. Légy szíves gyere be a nagy szünetben a tanári szobába. — Nesze neked „téli tölgy"! - vihogott valaki hátul. Szavuskin leült, mosolygott magában valamin, és egyáltalán nem sújtották le a tanítónő szaval. — Nehezen kezelhető fiú — gondolta Anna Vazsiljevna. Az óra folytatódott... — Ülj le — fogadta Anna Vasziljevna Szavuskint a tanáriban. , A fiú jólesőn beleereszkedett a puha karosszékbe és néhányat hintázott a ruganyos ülésen. — Légy oly jó, magyarázd meg, miiárt késel rendszeresen? — Igazán nlem tudom, Anna Vasziljevna — nagyosan legyintett kezével. — Egész órába tart, amíg Ideérek. Milyen nehéz akár a legcsekélyebb dologban is kihámozni az igazságot! Sok- gyerek jóval messzebb lakott Szavuskinnál és mégse tellett az út egy óránál többe. — Kuzminkiban lakofli ? — Nem, hanem a szanatórium mellett. - És nem restelled azt állítani, hogy egy órába telik az út? A szanatórium tizenöt percnyire van az országúttól és az országúton legföljebb félóra tide. - Nem az országúton jövök. Átmenek az erdón, úgy rövidebb ... — mondta Szavuskin, miint aki maga is nagyon csodálkozik ezen a rejtélyen. - Átmegyek az erdőn — javította ki gépiesen Anna Vasziljevna. Meghökkent és elszomorodott, mint mindig, amikor gyermeki hazugsággal gyúlt meg a baja. Hallgatott remélve, hogy Szavuskin azt fogja mondani: „Bocsásson meg Anna Vasziljevna, belefeledkeztem a gyerekekkel a hólabdázásba" - vagy valami ilyen egyszerűt — Meglátogatom anyádat. — Jöjjön, Alnna Vasziljevna, mama örülni fog! — Sajnos, nem lesz öröme bennem. Mamád reggel kezdi a munkát? — Nem, imásodik váltásban dolgozik, három órakor ... — No, az kitűnő. Én kettőkor végzek. Iskola után elvezetsz .. . Az ösvény, amelyben Szavuskin Anna Vasziljevnát vezette, mindjárt az iskola hátsó udvaránál kezdődött. Alighogy az erdőbe érték, és a hóval beborított fenyők karjai összezárultak mögöttük, hirtelen a béke ós a némaság más, bűvös világába jutottak. Hollók és vajak hintáztak az ágakon, fáról fára repdesve, tobozokat dobáltette hát a tanítónőnek ez erdó sűrűjébe vetett pillantására: - Csak ne féljen... A) jávorszarvas szelíd. - Littad? — kérdezte mohón Anna Vasziljevna. - öt? ... Elevenen? ... Szavuskin sóhajtott. — Nem volt olyan szerencsém. A mogyoróit láttam. - Micsodát? - A galacsinokat - magyarázta szégyellösen Szavuskin. Az ösvény girbegurba fűzfa alá sikamlott és megint a patakhoz futott. Helyenként vastag hólepel borította a patakot, másutt tiszta jégpáncélba öltözötté néhol a jég és a hó között sötét, baljós szemmel kikandikált a viz. és ártatlant. De Szavuskin csak reészegezte nagy szürke szemét és tekintete akárcsak azt mondaná: „No, most mindent tisztáztunk, mit akarsz még?" — Szomorú, Szavuskin, nagyon szomorú! Beszédem lesz a szüleiddel. - De nekem csak mamám van — mosolygott Szavuskin. Anna Vasziljevna kissé elpirult. Visszaemlékezett a fiú anyjáru: a szanatórium vízgyógyintézetében dolgozott a sovány, fáradt, forró vízben fehérré, puhává ázott kezű aszszony. Férje a Honvédő Háborúban elesett, egyedül nevelte, tartotta el Kolján. kfvül még három gyermekét. Bizony, Szavuskinnénak amúgy is elég a vesződsége. De azért beszélnie kell vele. Ha kellemetlen lesz Is a beszélgetés kezdete, azután már megérti, hogy nincs magára hagyva anyai gondjaival. tak, olykor szárnyuk csapása letört egy-egy vékony, száraz gallyat. De itt minden hangtalanul ment végbe. Körös-körül a fák, a legkisebb, alig kilátszó száraz hajtás is, vakító hóba öltöztek. Csak a szomorú nyírek szélverte koronáinak csúcsa feketéllik és oyenge ágacskáik mintha tussal rajzolódnának ez ég sima kékségébe. Az ösvény .patak mentén vitt. Hol engedelmesen követte a meder kigyózását, hol a patak fölé kerülve kanyargott a meredek hegyoldalon. Néhol szétnyíltak a fák, napos, vidám, nyúlnyomokkal telehintett tisztásokat tártak fel. Akadt nagyobb vad háromlevelű lóheréhez hasonló lábnyoma is. Ezek mind a bozótba, kidőlt fák vadonába vesztek. — Az agancsos járt erre — mondta Szavuskin, mintha jótsmerősét említené. Látta, hogy Anna Vasziljevnát érdeklik a nyomok, hozzá— Dehát miért nem fagy be GQ^ész ©n ? — kérdezte Anna Vasziljevna. — Melegforrások fakadnak bene. Látja ott azt az erecskét? Anna Vasziljevna az ürömcserjék fölé hajolva nézte « fenékről felfelé húzódó két vékony szálat, mely nem ért a víz színéig, hianem buborékokra oszlott. Ez a finom buborékos kocsány ka hasonlatos volt a gyöngyvirághoz. — Borzasztóan sok itt az ilyen forrás — szólt Szavuskin csodálattal. — A patak a hó alatt is él. Széttúrta a havat és előtűnt a koromfekete és mégis átlátszó víz. Anna Vasziljevna látta, hogy a vízbe eső hó nem olvadt el, hanem rögtön összetömörödött és mint valami zöldes fagyos vízinövény a vizén lebegett, 'Ez annyira tetszett neki, hogy hócsizmája. orrával vízbe rugdosta 18