A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-02 / 5. szám

Midah és árhok c«^ «wyZ:W

. 4 «^w, Harmadik éve immár, hogy minden esztendő irodalmi termésében ott találjuk Fábry Zoltán egy-egy könyvét. Pedig Fábry nem tartozik a sokkönyves szerzők közé. Az első Csehszlovák Köztársaság húsz esztendeje alatt — ha az elkobzott Éhséglegendát nem számítjuk — két könyvet adott ki mindössze, igaz, lapokban és folyóiratokban közölt trásaí ennél jóval többet tettfík ki. Tudjuk azt is, hogy önmagára gondol, amikór így ír: „Senki oly kínnal nem szüli a szót, mint ö, ha igaz akar lenni...", s tagadhatalan, hogy nem tartozik az úgynevezett „termékeny", müveiket bőven ontó írókhoz. Mi készteti, kényszeríti mégis, hogy betegen, a test gyöngeségét, gyötrődését leküzdve tollat fogjon és szavát hallassa, figyelmeztessen és óvjon, süket fülekbe kiáltson, neveljen és utat mutasson? Mert Fábry müve nem öncélú, magánakvaló esztetizálás: minden szavával, minden gondolatával a mában él, s az emDeri szellem legnagyobbjainak hagyatékához méltón ezt a mát igyekszik megváltoztatni, javítani, előrefelé vinni. Húszegynéhány esztendeje maga vallott erről a „Korparancsban": „Én pihenni akartam, piszok és vér után hazatalálni az intellektuálgyönyörhöz: élvezni kultúrát, irodalmat, művészetet szürcsölni, zenét, mitoszt csiholni, titkot fejteni... Ezt akartam, ezt élveztem, ez volt a világom, az otthonom... És ennek az akaratnak, ennek az intellektuálgyönyörnek könyvemben nem lelitek fel a nyomát... Furcsa egy világ! Az ember idegen lesz abban a pillanatban, amikor megtalálja emberi létének célját és értelmét, a cselekvés, a tett erkölcsi parancsát: emberközösségért való szociális munkáját. Idegen lettem abban a pillanatban, amikor megláttam megéreztem és közvetíteni tudtam a hozzánk legközelebb fekvő dolgokat, órákat és embereket: közösen élt mai életünk valóságát, lehetetlenségét, a változtatnimuszáj korparancsát." A korparancs akkor: antifasizmus, harc az emberségért, a békéért. Elsősorban és mindenekfölött a békéért, hisz e fogalom magában foglalja a másik kettőt. És több mint két évtizeddel később a ma írói korparancsát Fábry így. fogalmazza meg „A béke igaza" előszavában: „Az író igaza csak a béke igaza lehet. Aki a béke igazáról tr, annak számadást kell adnia önmagáról. A béke igaza csak előre- és visszafutón hitelesítheti az író emberhez méltó gondját. írót és müvet az emberhez méltó gond vizsgáztat!" íme, az író elkötelezettségének, felelösség-és tettvállalásának summája. íme az erő, amely kényszeríti, hogy a betegágyon gyötrődve szült szavakkal az újra feltámadt gazságnak 1956-ban ismét szemébe kiáltsa; „A nürnbergi vádirat, amely tegnap csak németeket talált, mára kiszélesült: jaj mindenkinek, aki e vádirat tükrében magára ismer, és jaj annak, aki nem veszi észre, hogy a háború képe borzalmasan és vádlón, elítélten és megbélyegezetten vigyorog feléje." Fábry látja, érzi és tudja, a hallgatás, az észrenemvevés cinkosságot jelent. Harcol: csatasorba állít háromezer évet, mindent, ami szépet és nemeset az emberségére eszmélő szellem alkotott. Szövetségeseket keres és talál — Petrarcától Thomas Mannig, Csokonaitól Hviezdoslavig és Jilemnickyig. Küzdelmének, emberség- és felelösségébresztésének summáját könyveiben teszi elénk. S hogy ezzel irodalmunk harmadyirágzásának legértékesebb alkotásaival ajándékoz meg, talán észre sem veszi. Árkok fölé hidakat Az árok elválaszt, a híd összeköt. Építsünk hát hidakat az árkok fölé. hogy egymásra találjunk, s mindenkinek, aki jószándékú emitt és amott, a törekvése eggyé, hatásosabbá, győztessé váljon. A jószándék, a törekvés egy: a béke. Fábry Írásaiban egymást fedő szinonima a béke és a gondolat, erről tanúskodik két előbbi könyve már címében is. Az azonosuláshoz most még egy fogalom járul: a híd. „A háború hidakat rombol és árkokat ás, a béketúdat hidakat épít és árkokat temet. A híd: a béke, ha igazán mondjuk és akarjuk. A híd: az embertalálkozás szimbóluma és valósága. A híd: minden, mert a híd a béke útja." Az író hídépítő, közvetítő és közelhozó hivatását vallotta és hirdette mindig az a szlovákiai magyar szocialista humanizmus, amelynek a maga személyében megtestesítője, a múltból mába vivője, folytonosságának megteremtője — hídja Fábry Zoltán. A szellemörökség birtokosa és továbbadója: fiataljaink főleg őáltala ismerték és ismerik meg háromezer esztendő hagyatékát, emberség-kincsét. De nemcsak a múlt közvetítője: a békés együttélés nevében hidat épít a nyugat kulturájs f lé is: A gy irmatositó Európa, a háborúkat termelő Európa és az ezt továbbvivő Amerika imperializmusában könnyen elvész és elsikkad a kultúra, a humánum Európája. Ezért e kultúra védelme és igenlése, folyamatossága és átmentése nem szűnhet meg egy pillanatra sem. A koegzisztencia^nem utolsó sorban ezt célozza. Nyugat ellen Nyugatot hozz: Európa vétke ellen játszd ki erényét:' a szellem erkölcsét! És ezzel elértünk a koegzisztencia lényegéhez: a kultúra békeformáló, béketúdatosító szerepéhez... Neofasizmusnak e koegzisztenciális konstellációban nincs helye: a kultúra ereje és erkölcse kiöklendézi magából az ártó mérgei" * + # ötívü hidat emel Fábry e könyvében, kultúrákat és korokat köt össze, s a két vers — Illyés Gyula Széchenyi hídja és Virág Benedek Békesség-óhajtása — hídfőjéről merészen a térbe lendülő építmény összefogó, biztosító cementje az emberhez méltó gond: a béke. A magyar múlt talajáról indul — első pillére a magyarság emberi felelősségvállalásának, maga-mutatásának legnagyobb tette: az 1848-49-es szabadságharc. Az ívet merész lendületében nem töri meg „Európa világosi kapitulációja": Fábry hídján nem buktató törés, csupán az új emelkedést magában hordozó hajlat lesz belőle. Az első hídszakasz kezdő- és végpontja egyegy, az esszé igényességével, a humanista elmélyülésével és szeretetével megírt tanulmány: Csokonairól és Vörösmartyról. Magyar a sarkköve a második ívnek is: József Attila, akit indulásától magáénak vallott a szlovákiai magyar vox humana. Fábry halálának évfordulóján élőt köszönt benne: „Él, mert a valóság, a visszhang élteti: a megváltozott élet, a szegénynemzet történelmi igazságtevése." A hW tovább ível, túljut a „Látjátok feleim szemtökkel" botlatóján, s harmadik azakaszában a velünk egy országban élő két nép kultúrája, irodalma felé fordul. Hittel rakja egymás mellé a köveket, a hidat tevő tömböket a magyar író: huszitizmus, a realista cseh és szlovák regény, Kukucin vármegyei torzképe, Hviezdoslav béke-sővárgása, Fucík embersége. S ismét egy oda nem illő kő: „Kocsis Moravában". Negyedszer is ívet vet a híd, csúcsának kilátójáról Kelet és Nyugat felé tekint az író. Németek és oroszok, Heine, Mann, Brecht, Puskin, Lenin és Plehanov a nevek, amelyek ezt a szakaszt jelzik. Mellettük esszévé emelkedő emlékező cikk Ibsenről, s Knut Hamsun emberségtagadásának megdöbbentő okkeresése és elemzése. Három könyv- és ugyancsak három filmrecenzió zárja le az ívet — az utolsóban Fábry a szellem emberének lángoló felháborodásával utasltja vissza a mindent elkabaretizáló „aszfalt-kultúrát". Az ötszakaszos ív befejező része: a ma gondja, a béke ügye, az éledő és szemünkbe vigyorgó háborús rém leküzdése. Itt kapott helyett többek között két figyelemre méltó írás: a nyugati kultúráról és a koegzisztenciáról, valamint az éledő és fejét ismét felemelő fasizmus ellen harcbahívó „Nürnbergi vádirat". A mát élő író jövőféltése, lelkiismerete rakta a hidat. Szót szóhoz, gondolatot gondolathoz rakott, egységbe fogva a békét féltő, óvó, érte küzdő gonddal. A híd előttünk áll, s bár úgy véljük, hogy monumentális testéből itt-ott kiütközik egy-egy bele nem illő kő, anyagát igényesebben lehetett és kellett volna megválogatni, egésze biztos, emberek számára járható utat jelent. Árkokat küzd le, elválasztó gátakat, úttalan buktatókat. S ami elszomorít: mert csehszlovákiai magyar író építette, noha az egész emberiségnek, mégis csak néhányan járhatjuk, juthatunk el általa mások megértéséhez, azokhoz, akik nem közeledhetnek felénk, mert — nem tudnak, nem értesülnek e hídról. Ügy vélem, Fábry műve ma túlnő egy kis közösség határain: jelentősége általánosan emberi és mindenekhez szóló. Elsősorban azokhoz, akiket útkeresésükben leginkább gátolnak a maguk vonta árkok: a németekhez. Ismételten azokhoz fordulok, akiknek feladata és teendője megismertetni a külföldet, más népeket a nálunk született gondolati javakkal, írói művekkel: vállalják végre feladatukul, hogy a csehszlovákiai irodalom és kultúra e semmiképpen sem provinciális jelentőségű gondolkodójának müveit eljuttatják azokhoz, akiket illet: az emberiség egészéhez! Írástudók tanítója Az 1934-ben megjelent „Korparancs"-ban olvassuk: „Él a vatóság. Vak, aki nem látja. Bűnös, aki elhallgatja. Bűnös a szó, amely elhazudja, bűnös a szem, amely elhunyódik és álomban szivárványt keres és talál. Bűnös a kéz, mely mozdulatlan pihenésre kulcsolódik és bűnös a láb, mely — továbbmegy. És áldott a szó, áldott a hang, áldott a szem, a kéz, a láb, mely szólongat, ébreszt, próbál és keres, néz és lát, kinyúl és segít. Áldott a költő-szamaritánus, aki meglátja az útszélre lökött, kifosztott és ezer sebből vérző embert. Áldott és rettegett, ha irgalmatlan igazságú ez az irgalmas szamaritánus." 1957-ben, a „Hidak és árkok" egyik esszéjében Fábry így ír: „Költő nem menekül: népe és kora foglya, vállalója. Csak így lehet népe és kora bajainak mondója, névadója és így — mulasztója. Költő nem menekülhet: jelenében, adottságában él és létezik tovább, ha igaz volt és hűséges. Igaz költő így lesz mindig és mindenütt jelenvaló, jövőtudő. Áll a posztján és a jövő érte jön, felváltja, magába öleli." Tanítónknak, nevelőnknek valljuk Fábry Zoltánt talán kivétel nélkül mind, akik ma Csehszlovákiában irodalmunk harmadvirágzásán munkálkodunk. Négyévtizedes munkássága valóraváltása mindannak, amit itt írt. Korának fia volt mindig, s ma sem fordul el a mától, nem zárkőzik magába, vállalja, hogy része egy vajúdó világnak, amelynek jövő szülő nyugtalanságát minden ízével érzi. De nemcsak érzi, hanem ki is mondja, cselekvő szerepet kér és követel. „Bűnös a szem, amely elhunyódik és álomban szivárványt keres és talál". A nyitott, látó szem, a szólásra nyíló száj hitét és kötelességét tanítja. írástudók, halljátok meg! írástudók, kövessétek! TÓTH TIBOR v.