A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

így mondja: kapányi, kőtöznyí, gyújtenyi, És olyan közlékeny, olyan barátságos] mintha csak otthon volna. A fiú azonban folytatja a leckét: anyám a cukrot még nem tette bele, így keserű... ne kézzel, az nem gusztusos! — vegye rá a kiskamálra, csúsztassa bele szépen a kávéba; látja, nem hallgat rám, szór, s pötyögtet, kifröcsköli a kávéját! Egy kockacukor elgurult valamerre, a pincérlány gyorsan lehajol érte, odateszi a hamutartóra. De az öregasszony sajnálja a cukrot, lefújja róla a port s a kanalával ügyeskedve belebocsát ja a kávéba. A fiúnak a homloka közepéig szalad a szemöldöke. Szólni se tud, nem lel eléggé elítélő kifejezést erre a szörnyűségre. A kicsi öreg azonban háborítatlanul diskurál: — Minálunk nem mehet pocsékba semmi. Ha leesik, fölszedem. Mert leejtem már, nem akar szót fogadni a kezem, hol ez potyog ki belőle, hol az, mintha likas volna. Sokat dolgoztam én, rengeteget dolgoztam evvel a két kezemmel, nem csodálom, hogy már nem hajlik az ujjam. Gondolja meg, aranyoskám, már hatvan is elmúltam, s még ezen a nyáron is én voltam az uram marokverője, bizony mint menyecske-koromban! És ötvennyolc kepét rakodtunk ketten, kimondani is borzasztó! — Felnéz a lányra, szinte bocsánatkérőn: — 0, kedves, én csak beszélek, s maga tán nem is tudja, mi az a kepe? — De — nevet a lány — valami qabana, ugye? — Az, kincsem! Búza, rozs, árpa, kévébe kötve s keresztbe rakva... De szalma ls rengeteg volt az idén, elmondhatatlan, de arra is csak ketten hordtuk össze a petreneéket, elöl б vitte, hátul én: égető nagy melegben, mert borzasztó napsütés volt, a levegő meg se mozdult, a nagy hőség ráült a rétre, bizony, a szöcskék elbújtak a fűzek tövibe, már nem állhatták a meleget... De ml az urammal csak hordtuk, csak hordtuk, bizony! A pincérlány hitetlenül nézi az öregasszonyt. Neki itt árnyékban, szörpök és faaylaltok társaságában is elege volt, mikor a nagy forróság járta. Hát ez a vézna, gyenge kis asszony, hogy tudta, hogy bírta ott kint, a lángoló mezőkön? A kövér, aki a szomszéd asztalnál ül, közben már megbocsétotta a kalapleverést. Falusi származék lehet, mert Igen figyel a szőra. Térdére könyököl, tenyerébe fogja az állát, úgy figyel. Kepe — dünnyögi maga elé — petrence... Lehunyja a szemét, kerek arca merengőre válik] nagyon élvezi a beszédet. És a kis öregasszony oly láttatőan, érzékletesen mesél, hogy a kövér a lehunyt szemével fényes mezőket, parti fűzfákat lát, és búzakeresztek végtelen sorát, és dülőutak halványszürke szalaajait: tán az otthoni tárát, amelyet mindenki a szivében hordoz kitörölhetetlenül, és gyerekkori nyarakat, amelyek ragyognak és melealtenek, míg az ember éL A kövér eqészen elérzékenyült. Msg-megremeg а tokája. — Pedig már nem volna szabad — mondja az öregasszony, és szégyellősen haiol a lányhoz: — 'Sérvem van... Bizony, kedveském. Nem tehetek róla, sokat emeltem, sokat erőlködtem: tizenegy gyereket hordtam kl ezzel a semmi kis testemmel, bizony egyik után még össze se szedtem magam, jött a másik. A pincérlány ijedten bámul rá. Tizenegy gyerek! önkéntelen mozdulattal nyúl a derekához. — Én még az elsőt várom — sóhajtja — s ettől az egytől is félek, olyan vékony vagyok... — Hát maqa asszony? — Igen. Második éve. — 0, aranyos. Jánynak néztem, nahát! De azért cseppet se féljen, mert vékony. Nem a vastagságtól erős az ember, kedvesem! Én se vagyok vastag, látja, mégse volt semmi baj, mert mindig nagyon akartam, hogy ne legyen baj. Félni? Mire jő az? S mitől? Nevessen a szive, kedvesem, ahányszor csak rágondol, nagyon nevessen a szive: egyszer csak ott lesz a kicsi a karjában, majd akkor körültáncolná a világot, mert annál gyönyörűbb nincsen! El kell hinni neki, hogy nem lesz semmi baj, olyan erős hittel mondja. A pincérlánynak még ijedt az arca, de a szeme már mosolyog. Ugye, nem ? Nem, nem ... S a kis öreg másról .beszél, hogy б milyen szerencsés anya, szüret után egyik gyerekétől a másikhoz utazgat, beleszokik egészen a jó életbe: és ha hívják; vonatra ül mindjárt, mert ha az embernek malacot Ígérnek, mindjárt tartani kell a zsákot... A kövér a szomszédban halkan nevet. Az öregasszony hátrafordul, rajta nevetnek? De a kövér olyan jőlzüen mosolyog, olyan jóakaratúlag nézi, és meg is szólítja: bocsánat asszonyom, ön melyik vidékre való? Fejér megyei vagyok — feleli a kis öreg.— Érdekes — örvendezik a kövér — ezt nálunk Somogyban is éppen így mondják: ha malacot ígérnek, tartsd a zsákot. Kicsit elreked a szók csergedezése, ekkor a fiú figyelmezteti az anyját, hogy a cukor még ott van a kávé alján, fel kell kavarni. A pincérlány a homlokát ráncolja. A kövér odafordul szomszédaihoz, egy fiatal házaspárhoz, akikkel még egy szót se váltott, s bevezetés nélkül, jő hangosan mesélni kezdi, hogy mikor ő huszár volt, az őrmester milyen kiállhatatlanul dirigált neki a rejtsulban: egyenesen ülj! — ne tehénkedj! — lábszárral fogd a lovat, ne a markoddal! A szomszédok nevetnek. A fiú rendíthetetlen. Anyám — mondja, és a fejét rázza — ne csö-Permetezve rámhullott az este. Pihen a fürész, csákány, kalapács, míg ceruzám sercen, vállára húzza takaróját a fáradt kovács. A kőműves is falfelé fordul, vágybál szőtt álma égig ér, fürész se zizzen s mind, ki dolgozott, pihen a szorgos holnapért. römpöljön a kanállal, nem1

kell az egész városnak hallani, hogy maga kávét, kavar! A kövér elvörösödik. Kidagad az ér a nyakén, fajankó — mondja elég hangosan. És kapja a kanalát, elkezd vele csörömpölni a csészében és hunyorgatva biztatja a szomszédait, hogy ők is csörömpöljenek. Milyenek is az emberek: egy perc múlva mindenki cinkostárs, valóságos kavaró-láz üt ki az eszpresszóban. Rettentő csörömpölést müveinek. A kövér nekivadul, fröcsög a kávéja, aki utána odaül az asztalhoz, malacnak fogja titulálni:, de nem baj, fődolog, hogy akkora ricsaj van a teremben, mintha: tányérokat vagdosnának a falhoz. A fiú megvetően tekint végig a hangos társaságon. Anyja mér óvatosan kavarja a kávéját, a csésze közepén; és odasúgja a fiának: látod, lelkem, ezekre is ráférne egy kis okulás ... A fiú hirtelen int és fizet. Anyja hátramaradna, de a fia, ez a paraszt Arisztid, kimérteit felvilágosít ja: efféle helyeken csak jövet megy elöl a férfi, menet már a nőnek kell elöl mennie. Magyaráz s áll moccanatlan, mlg anyja a kabétjával vesződik. Hartem a kövér kirúgja maga alól a széket, felsegíti a lebernyeges kabátot; utána mélyen meghajol, mint hajdanán, legénykorában egy elsőbálos kislány előtt. Az öregasszony döcögve elindul. Görnyedten halad kifelé, fájós lábait ügyetlenül rakja, meg-megtaszltja az asztalkákat. Mégis mintha felfogná s vinné törődött, kicsi testével az őszi napsugarat; mikor kilép az utcára az eszpresszó szinte homályba borul. S a nyurga fiú úgy követi anyját, mint ezüstös holdat a felleg vagy mint tömött dús, elemózsiás tarisznyát a cifra rojt. Ragyog a hold, s engem süt a párna, homlokom forró, szívem zaklatott, egészséges mohó vággyal temetem a beteg tegnapot Almot lehelek arra, aki fáradt, s a magam álmát nem találom, — illanj láz, oszolj fojtó érzés, én a szorgos holnapot várom! FECSÖ PÄL « Betegágyon