A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

Lám, most hallgatsz! Tanú kell! Nem vész el ember olyan nyomtalanul. Talán valaki megtalálta a hálót!... Beszélj, asszonyi — Alkonyatkor ment... Hogyan tud­nám, ki látta ? ... Tömlöcbe vetettek, ide hurcoltak, hogyan kereshettem volna ta­nút!... Ők az erősek Nekik fogsz igazat adni — szólt az asszony, és a vádlókra mutatott. Alboin zavartan tépdeste szakállát. Gyöt­relmes volt hallgatni a síró nőt. A bírák némák. Nem is beszélhetnek, amíg nem kéri tanácsukat. Milyen sötét és komor az arcuk. Látja rajtuíc, hogy elítélik a bo­szorkánysággal vádoltat. Ki tudna eligazodni ebben a kusza pör­ben? Mintha födetlen fővel forró napsü­tésben állna, meggyötörte a vallatás. — Lépjetek közelebb! — intett a vád­lóknak. Az eltűnt férfi rokonai odajöttek a trón elé. — Igazoljátok a vádat, emberek! — Esküszünk! — kiáltották egy torok­kal a vádlók, és fenyegetően rázták öklü­ket az asszony felé. — Vesd a Dunába! Égesd meg! Boszorkány! — Mit mond a törvény, bírák? — kér­dezte Alboin. — Alija ki a tüzes vagy a forró víz próbáját! — szólott az egyik bíró. — Bo­szorkányperben a vízpróba szokásos. Té­tes vasgolyót egy forró vízzel teli üst fe­nekére és ha csupasz kezével ki tudja venni, akkor ártatlan és szabadon bocsát­hatód. Alboin ránézett a jajgatva összecsukló asszonyra- Különös, ezek a harcban kipró­bált bírák ne tudnák, milyen esztelen és embertelen a próba: a forró víz lemarná a húst az asszony karjáról. Hallgat a pap, meg a sámán is; talán valami csodát vár­nak, az ég könyörületes jelét, mely a vádlott igaza mellett szólna? Az asszony ráemelte könyörgő tekinte­tét, és e pillanatban a szeme Klotszvin­dára emlékeztette. — Gyermeked volt tőle? — Három fiam és egy kislányom... De meghaltak az én szép fiacskáim, csak a kislányom él... A méhemben új életet hordok. Kegyelmezz az új életnek, nagyúr! Az égettképű fogát vicsorítva kiáltotta: — Ne higgy neki!... Fölfalta testvérün­ket, attól olyan puffadt. Boszorkány ez, téged is megbabonáz, felséges úr! — Boszorkány! — bőgtek utána a töb­biek. A fülsértő lármában elhalt Klef csöndre intó szava. Alboin fölállt, és erre elcsitultak. — Mit mond a törvény, bírák? — Vízpróba kell! Ha kiállja, akkor ár­tatlan. Az égettképű nem tágított a trón mel­lől. Csupa lobogássai és elfajzott vad ha­raggal szólt: — Miért késlekedsz? Nem hallod a tör­vényt, felséges úr? Alboin szeme fenyegetően rávillant. — Ki vagy te arcátlan? — A fivére Taténak, akit a gonosz ele­venen felfalt. — Elevenen? — Tépesd a húsát tüzes vassal, majd bevallja. Alboin különösebb sajnálat és részvét nélkül nézte a lábánál kuporgó, észbontó félelmében alig pihegő, boszorkánysággal vádolt asszonyt. A vád fölött nem töpren­gett tovább. Maga is hitt szemverésben, varázslatokban, emberfeletti titkos és rej­telmes erőkben; villámok, lidércfények, füstöt és lángot okádó hegyek nem egy­szer megbabonázták. Az éq és a föld, a természet, az egész mindenség tele van megmagyarázhatatlan, borzongató titkok­kal — miért ne lehetne boszorkány ez a némber? Talán igazuk van a vádlóknak: akadhat olyan megátalkodott személy, aki bűvöléssel és boszorkánysággal elemészti, nyomtalanul eltünteti emberét. De miért tette voLna ez az asszony? Gyűlölhette-e olyan halálosan az embert, akinek négy gyereket szült és akitől új életet hord a szive alatt? — Oldjátok meg a kötelékeit! — döntött kételyében. — Látni akarom a szomszé­dait. Mikor előjöttek a szőlőműves szomszé­dai, folytatta a port. — Ti ismeritek őket. Láttátok az éle­tüket ... Gonosz ez az asszony ? Nagy remegve előállott egy vénember. Hajába sok havat hullatott az idő, és hang­ja rekedt volt, tompa a vénségtől. — Hat esztendővel ezelőtt esküdtek, nagyúr... A házuk tiszta és csendes ... Azóta nagyon csendes, hogy meghaltak a kicsinyek, és csak egy csepp kislány ma­radt ... Dehogy vetnék követ az arcába! — Boszorkány-e vagy nem? Erre felelj! A vénember elrémülve hátrált és hall­gatott. — Beszélj bátran! Nem Ítélem el addig, amíg nem látom bűne okát. — Kegyelmezz meg neki! — suttogta a dereshajú. — Haljon meg a boszorkány! — köve­telték a vádló rokonok az asszony vérét. — Ti megesküsztök, ugye, hogy bűnös? — Esküszünk! Alboin figyelt, töprengett. Milyen kap­zsin villog a vádlók szeme! Egyszerre mintha fény hasított volna elméjébé, hir­telen megvilágosodott előtte a kusza bo­szorkánypör háttere. — Hé, vénember, te megmondhatod, mi­féle vagyonnak kéne gondját viselni? — Szép vaayonnak, felség!... Tató jő gazda volt. Takaros a ház, szép a szőlője, egy kis szántó és pást is van, ott az enyém mellett. — Hát istálló, vénember? — Két tehénkével, kegyelmes uram. Ka­rám is a szőlők mögött. — No lám, takaros gazdaság. Ki viseli a gondját, ha bűnben találom az asz­szonyt ? — Akár a sajátomat, úgy fogam gon­dozni! — állott elő hirtelen az égettképű. — Megbirkóznál ennyi dologgal"? Csak két kezed van, ember. Aztán magad is módos vagy. — Tréfálsz, nagyúr!... Vaddisznócsorda széttaposta tavaly a szőlőmet. Négy esz­tendőbe telik, míg újra szüretelhetek. Nagy az én nyomorúságom, felséges úr. — Értelek, ember!... Fivéred örökre kapóra jönne, ugye? Enyhítene a nyomo­rúságodon. Elgyávult, piros arccal hátrált a vádló. Szeméből hirtelen kilángolt a rémület.' Az asszony fölemelkedett a térdéről. Mintha látomása volna, úgy meredt rá, elgyötört arcát elöntötte a vér, és keze reszketve kinyúlt.­— Te... te voltál!... Mindig te hívtad halászni... Belökted a Dunába! Az égettképű fölordított, és fogát vi­csorgatta: — Hazudsz, boszorkány!... Tépjétek ki: a nyelvét! Ekkor már vadul szétcsapta karját az asszony és rávetette magát az emberre. Egyenesen az arcának esett foggal és körömmel. — Eressz! — hörögte az ember. A poroszlók odaugrottak és lefejtették róla az asszonyt. — Boszorkány! — lihegte kék ajakkal és szemlesütve hátrált. — Megállj! Fogjátok le! — intett Albo­in. — Botozzátok meg és süssetek bélye­get a homlokára. A fejét pedig nyírjátok kopaszra, hogy alávalóbb legyen a rabok­nál. — Kegyelmezz, felséges úr! — üvöltött az ember. Vasmarokkal tartották a po­roszlók, de így is térdre bukott és jaj­gatott, míg elhurcolták. A többi vádlót is megbotoztatta Alboin, aztán az asszonyhoz lépett: — Eredj haza és szüld meg békén a gyermekedet. Árváid gyámja én leszek! 37

Next

/
Thumbnails
Contents