A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-22 / 51-52. szám

— Ez a múmia ötezer éves. Az eredeti faszarkofággal együtt hozatta Andrássy Egyiptomból. — emeli fel nyikorgó fedelét vezetőnk. Dohos, áporodott szag csap az orrunkba. Fekete fogait ránk vicsorítja ez az évezredes jószág, mintha haragudna, hogy zavarjuk ámbraillatos álmát. Tán a kedveséről álmodozott az imént. Mert lány volt az istenadta, egyiptomi lány. Ezt a ferencjóska-bajuszú vezetőnk állítja. Én nem kétlem. Igaz. a fizimiskája alapján lehetne fiú is, mert az arca felismerhetetlenségig ráncos és fekete, mint a szén. Be van pólyázva egészen állig. Barátom áhítatos képpel tisztes távolból meghatódva nézegeti. Én kicsit becsapottnak érzem magam. Régi újságok képei, karikaturisták rajzai és olvasmányaim alapján fehér, tiszta pólyában képzeitem el. és most kiderül, hogy az első múmia öltözete — akit életemben láttam — rozsdabarna. Hiába, foga van az időnek! ötezer év még a múmiát is megviseli. A múmiánál időztünk legtovább. Vezetőnk, hogy a késést behozza, húszárléptekkel vágtatott előttünk, pálcájával jobbra-balra bökdösve s bajusza alól éneklő hangon magyarázott: kínai porcelán a XIV. századból, a sarokban török kard XVI. század, néger fegyverek az őserdőből... Kapkodtuk a fejünket ide-oda és közben háncspapucsban igyekeztünk utána csoszogni. Csodálgattam a sok furcsaságot, drágaságot, az óriáskígyók bőrét, meg az elefánt lábszárát, melyet esernyőtartónak használtak az Andrássyak. Felhalmoztak mindent, amit csak pénzért meg lehetett kapni, aztán ültek a zsákmányukon, mint az ürgék a lyukban. Vagy elmentek világot látni, antilopra vadászni ... Igaz a mi parasztjaink is nekiláttak a világnak, kivándoroltak Amerikába, bejárták Franciaországot, de nem műemlék élvezés, szórakozás céljából, hanem hogy éhező családjukon segítsenek. A föld kellett az Andrássyaknak. mert máskülönben miből futotta volna a vadászatokra, múmiára és a néger fegyverekre. Még szégyenszemre hazai „lim'.omokkal" kellett volna megtömniök a kastélyt! Pedig olyan szépen kiválasztották, sok százados „munkával" gyűjtögették a külföldi érdekességeket, értékeket, hogy elvétve sem találni hazai holmit. Még jegesmedvéket is hozattak, hisz barna medvét minden favágó láthatott az erdőben. Olyan volt ez a kastély, mint egy oázis. Tilalmi hely a környék lakóinak. Ma pedig múzeum. Persze, az Andrássyak álmukban sem gondoltak volna arra, hogy valamikor a könnyúlábú baronesszek topánkéi helyett a régi jobbágyok utódai háncspapucsban csoszognak át a fényesre vikszelt parkettén, gyönyörködve a soha nem látott drágaságokban. Ezek a gondolatok jutottak hirtelen eszembe, míg a földszinti termeket jártuk. A barlangszerű földszinti szobák cseppet sení voltak barátságosak. Fáztam. Valahonnan hideg légáramlat csapott meg. Mire felértem az emeletre egy másik gyermekkori illúziómat is kezdtem elveszteni. Régi népmesék emlékeként a kastélyokat meghitt, barátságos fészkeknek álmodtam, s most oly ridegnek tűntek a velencei tükrös faiak, a kényelmetlen egyenestámlás székek s a szúrősszemű, vitézkötéses öregurak a falakon. Tán ezért vágyott a mesebeli legkisebb legény is mmdig haza, meghitt otthonába, ha elnyerte a „Nekeresdi király" kacsalábon forgó kastélyát. A vadászterem fala köröskörül szarvasagancsokkal volt díszítve. Az agancsok között egy kitömött mezei süldőnyúl feje volt látható. Itt állt meg hosszabban a vezetőnk, és elmagyarázta, hogy ez az egyik kis Andrássy első vadászzsákmánya volt. Elmondta azt is, hogy melyik évben, hányadik hónapban és hány órakor lőtte, de én nem jegyeztem meg emlékezetemben e sikerült vadászkaiancl körülményeit. Csak a kis kitömött nyúlfejet néztem. S eszembe jutottak azok a mezítlábas parasztgyerekek, akik lábukat felvérezve, amúgy is rongyos ruhájukat bokrok által megszaggatva hajtották a kis gróf orra előtt a nyulat, hogy puskavégre kapja, s még a régi utódok is megemlékezzenek .hőstettéről". Éppen végeztünk a kastélynézéssel, amikor az előcsarnokban egy vas emléktábla akadt a szemem elé. Ott hevert a sarokban. A vezetőnk látta, érdeklődöm iránta, elmesélte, hogy nemrég hozta be a parkból, mert a falusi gyerekek tönkretennék. írás volt a táblán, mely arról tudatott bennünket „elmés" kis vérsikében foglalva, hogy egy medvének állították, amelyet gyümölcslopás közben lőttek le. No lám, a medve emléktáblát kapott, mert gyümölcsöt lopott és ott hagyta a bőrét! Andrássyak szemében ez nagyobb teljesítménynek számított, mint holmi versíró, költőember halála. Eszembe villant, hogy Reviczkynek, Vajdának még emléktáblát sem tudtak állítani. Nagyot szippantok a friss levegőből ahogy becsukódik utánunk a vaskapu. A park évszázados fái fölött zúg a szél. és lassan szállingózni kezd a hó. Még a kastély előtt szomorúan álló, piilangőszárnyú nimfára vetek egy pillantást, aztán útnak indulunk hazafelé. Ozsvald Árpád. joi\d.o(<dok a Mféri katfefylrah le