A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-15 / 50. szám

volt, hogy (tnindezt nelm tettem meg. De korán reggeltől késő délutánig adogattam a téglát, lapátoltam, cipekedtem; fáradtan, élesig ázottan jöttem haza este. ő meg az irodában ül. Szépen próbáltam rá hatni. Ez sem segített. Nem akart megérteni, nem mutatott hajlandóságot a belátásra, és azzal tromfolt, hogy szokatlanul későn járt haza, szórta a pénzt, pocsékolt. Ha kérdeztem, hol voltál, mért pocsékolsz: mi közöd hozzá, majdnem annyi a keresetem, mint a tiéd! — Beleunt á házaséletbe? ' — Bele. • — Másikat keresett? — Kereshette, mert volt ügy, hogy éjfélnek ezen az oldalán hiába vártam. Töprengtem, gondolkoztam, mit tegyek. Szakítsak, meneküljek? Nem tudtam ezt megtenni. Vissza újból a svédházba, ridegségbe, magányba? Irtóztam ettől a lépéstől. Fáradtan, a nehéz munkától bágyadtan is takarítottam a konyhát, elmostam az edényeket, rendet teremtettem a szobában, hogy helyrehozzam az életünket. Szerettem Zsófit. Meg akartam tartani. Nem használt semmi... Hátradől az ember, szeme mélázón jár a park forgatagán, az embereken, a gondtalannak látszó sétálókon, a fényesarcú fiatal szerelmeseken, s mint aki fájó élményeiből merít, egészen más hangon folytatta: — Egyszer egy más férfival láttam. Nem bírtam hallgatni, szóltam. S ő mintha arra várt volna, hogy én szóljak, én kifogásoljak valamit. Kipakolt, hogy nem így képzelte el a házasságot, kiábrándult. Nem is akar tovább mellettem élni, szedjem a sátorfámat., és menjek a lakásából. — Es maga elment? — döbbent meg az asszony a történeten. — Ma reggel elmentem. — Kapott más szobát? — Nem. — Akkor hol alszik? — Talán az állomáson. — Az asszony sziszegve, ingerülten mondja: — A bestia. — Az üzembe se mentem. Csavargok az utcán, a Dunaparton, bámulom a vizet, a mélységet, meg hol itt, hol amott ülök le egy padra. És gondolkozom. És szenvedek. Mert sokáig jártam Zsófival és nem ilyennek ismertem meg. Aztán nem is vagyok ofyan ember, aki a minden mindegy módján hol így él, hogy úgy. Szerettem volna a házasságban végig megmaradni. Hallgatnak. Mind a ketten a kavicsos sétányra néznek. Sokáig nem mozdulnak, a közöny fátylába takaróznák, nem érdekli őket a közeli utcák lármája, villamosok robaja, a park vendégeinek zsibongása, csak az в méternyi széles sétány. A férfi emeli fel korábban a fejét. — Délután a Zsófi lakása előtt bámészkodtam. Azt az embert pillantottam meg az ablakban, akivel régebben sétált. Meddig bírja azzal, ki a megmondhatója? — Nem soká. — ö könnyelmű, mindent félvállról vesz, én nem vagyok ilyen. Kiadta az utamat. Kitessékelt a házából. S én még ezek után is szeretem. — A flaneolás. A könnyelműség. Sose sajnálja. Abból már jó neim lesz — vigasztalja az asszony, és készülődik, mozgolódik. — Fáj, mert mindene megvolt. Társtalan lettem megint. Az asszonyban felsir valami, talán egy hasonló, még szomorúbb életsors. és küszködik a könnyei vei. — Azt hiszi, csak maga társtalan? Ej, ei... hagyjuk. Mennem kell! — Merre tart? Elkísérem! — A Zsidó utcai kiskocsma felé. Az uramért megyek. Azelőtt, mig az emberpiacon is virítgatott, nem ivott egy nyeletet sem. Most iszik. Most azt is megissza, amit akkor nem ivott meg. Készülődnek és mennek. Elmerülnek sebzetten az örvénylő, hömpölygő emberáradatban. Mozdulok én is, megyek. Viszem, cipelem magamban a szomorító történetet. ök adták a padon, egy októberi délutánon; társtalanok! Vadrózsabokor Mint anya újszülöttjét, bitorló kézen tüskéd karcol sajgó sebet, szirmod védelmezed. A kertek vándor méhe feléd száll, boldogan; hol csókja kelyhed érte, forró, dús nyár fogan. Röt bogyód bárhogy véded, tépik, htdl; veszte fáj, magjában bokor élted új folytatásra vár. Fejed vihar cibálja. Hó s jég páncélja fed, de tél dühét kiállja földbe vájt gyökered, hol az alélt nedv éled, törzsedbe torkollik, és bimbódban az élet zsendülve újhodik. ZALA JÓZSEF 19