A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-15 / 50. szám

farkas ^enő versei S zületésnapomra Annyi csodát láttam és annyi valót, hogy tele már a szívem és kitágult a szembogaram. Most mit csináljak? Most hova jussak? Még mire várjak? Néha kemény szavakat fejtek a nyelvem alá, és érzem, nem vagyok az, kinek ismer a fecske, bégető bocika, tarka kutyus, s a tipegő gyermek. Barna palástomat levetem s borzongok a permetes őszben. Néha zsoltáros hangulatomban sírni szeretnék, elszorul a szívem egy testvéri mézszínü szóra, s hajnaltájt, mikor oszlik az álmom, a fényben szállni kívánok a csillagokig, fel a napba. Este az ágyam hív. Sietek lefeküdni. Mogorván dünnyögöm: nos ma megint kiszaladt alólad egy nap. Mi t a haszna? Hej, de öreg a szívem! Ej, hogyan roggyan a térdem! Hajamban csillog az ősz szál egyre sűrűbben... Éjjel fölriadok, és reggelig sem jön az álom, tágra nyitott szememet vörösre festi az éjjel, néha a napfényben kísért a veszély; jaj, hátha elalszom, s gúnyosan kikacag a világ ... Vonatom zakatol, prüszköl s morogva csikordul. Átvisz a régi mezőn, mely búzavirágot termett, enyhe mosolyt és tiszta szerelmet. Otthon az édesanyám vár. Ki-kües az ablakon olykor. Óh, hogy ölel, szid, sír, mosolyog! A kisfia jött meg! S míg kiszalad — örömét elmondani gyorsan szomszédnéninek is — leülök a konyhaküszöbre, ujjaimmal törlöm ki a krémet a tálból. | Anyám úgy kacag, hogy kicsurran a könny a szeméből: Kisfiam, mondd sohse fogsz már megkomolyodni? 17 Novemberi ibolyacsokor Nos, vége lett az ősznek, akár a tarka nyárnak, mondod, — bár szavaidban ott fütyörész a rigók csőre. Nézed a gyenge napot s nem hunyorogsz. Nyomodat dér lepi lasse pillangók hbmporos szárnya jut még néha eszedbe s gyakran a hárs illatát nem tudod visszaidézni. Így didereg lásd bennem is a szív és mind, ami emlék. Egy-egy dal visszatér s szivem e furcsa madár csak berzenkedik, de szavát nem hallod, a régit. Mégis tegnapélőtt csoda történt, öklömnyi csomagban illatos ibolyát kaptam. Lágy, zöld mohaágybem álmodozott a csokor. Míg töltöttem csorba pohárba, két bársonyos puha kéz, a tied, simogatott s a tavasz itt nevetett körülöttem, ibolyaillatba vegyülve, november közepén, mikor a dér fagyos ajka az erdőn csókolgatja mohón a kökényt virradatkor. 0, az erdő! Lombját rongyokká tépi a tél fagyos ujja, számon megfagy a szó s köddé válik a pára előttem, nincsen más vigaszom, csak a szép üzenet, a ködbefúlt emlék s puha ujjaid nyoma itt a hervadó ibolyacsokron. A szarvasbika halálára Ott hevert holtan, némán, mereven, a vértói lucskos avarban, agancsa belefúródott a földbe. Talán mert azt hitte a puha pázsit majd elrejti ölében. Szügyéből pirosan szivárgott lassan az élet. Szarvas cimbora óh, hát így lett vége a nagyszerű öfznek? Eliramlik a nap. Bágyadtan les a gazba kíváncsi sugara, beleborzong míg semmibe néző üveges szemedet simogatja, csodálja. Pedig fönséges volt. tudom szarvasi álmod, míg szép fejedet föl az égre emelve, vágyaidat belebőgted a langyölű éjbe. Beleborzongott hangodra a legelésző tehenek szíve, s lassan lépve feléd, kecsesen közeledtek, Megfeszült inad és vágyad tüzesen lobogott, újabb titkok előtt, új örömöt szimatolva vártad a pillanatot, a csodát, a kábulatot, mélytől édes lesz az avar íze és édes a harc is, míg hímgógödben, erődnek vad ropogású förgetegében nem bánod a véred. Szerelmed felgyújtja a lucskos avart, a zörrenő ágat, messzeszállt madarak megürült fészkét az erdőn. Minden elködösül, szemeidben fény karikázik. <. Fény karikázott... De erős a halál és gyilkos az ember! Itt fekszel. Szűgyödön lassan megalvad a vér, mely szivedből buzogott. Dicsekedett a vadász, ki megölt: egyszerre terített le a puskagolyó. Hangod orgonaszó volt, s nyomban utána habosan dőlt ki már szádon a véred. Érzed-e? Megsimogatlak. Utálom gyilkosodat, a vudászt, a golyót, a kürt recsegését. Megháltál. A szemed rámnéz hidegen. Lásd értem a könnyed és értem a vért, a halálod. Indulnom kell lassan haza már. Vége a nyárnak. Vége a vágynak, a tűznek, a Nagy Szerelemnek, Messze mögöttem az erdő. Kutattam epedve. Még utam állja a lomb, a kökény, de ritkul az is. lm messze ezentúl vár rám a bársonyos alkony, vár a világ, hol rád akadok majd újra. Agancsod ágai közt hozod a napot s a csillagok ezrét. Akkor útra kelünk, fiatal nevetéssel, előre. Szádon a lehelet párásán száll, jön a párod. Én a dombra ülök, s a szivem dobogása csitultán tegzembe rakom nyilaim és eldobom íj jam, ne pendüljön a húr, rte zizegjen a nyíl soha többet! Teljesületlen vágyakat rakva a pázsit ölére, rájuk hajtom fejem, s míg bőgsz, én csendben elalszom.