A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-08 / 49. szám

Anyegin Prágában Prágában, a Moldva partján találkoztam Anyeginnel. Nem viselt lakkcipőt és cilindert, sem fodros mellényt. Puha. szürke kalapja volt és Tatjánát Vlastának szólította. Fölényesen és fásultan beszélt Gorkijról, Fucsíkról. Szülei, lehet egykori nagykereskedők vagy bankigazgatók, a munkások és parasztok, a szocializmust építő értelmiség államától rendszeres ösztöndíjat kap. És mégis gőgös életuntsággal nézte le az úttesten fiatalos léptekkel átsiető egyetemi tanárt, akinek gomblyukában ott fénylett a párt jelvénye. Ekkor már olvastam Ludvik Vesely cikkét E. F. Burian előadásáról. Hónom alatt az új Anyegin szövegkönyvét szorongattam, szívem mélye pedig teli volt örömmel; több mtnt húsz év után újra látom a D-34 színpadán Anyegint és az előadás után a Színház nagy mesterével, Meyerhold barátjával, E. F. Buriann^l ülök majd meghitt kettesben egy kis asztalnál. Afüggöny felgördül, Guillot, Anyegin francia szolgája és egyben barátja csengő rímekben mutatja be a Napoleon utáni idők orosz társaságának egyik tipikus hősét, az elszegényedett nagybirtokos utódot, az aranyifjú Anyegint. Ez a Néva partjáról származó fiatal dandy unja a .műveltségét, s már ném törődik szerelmi sikerekkel sem. Nem hisz semmiben és senkiben. A múló pillanat gyönyöreinek gyöngyhalásza, a XIX. század Esti Kornélja, aki így énekel: „S kacagd ki azt a buzgót, kinek a mély kell" (Kosztolányi Dezső: Esti Kornél éneke). Egy pillanatra felvetődik bennem, vajon mi is lenne, ha a főhős párja Olga lenne, a vidám és felületes kislány. Am az ellentétek vonzzák egymást és a léha Anyeginbe Tatjána bódul bele, az a Tatjána, aki eddigi életét az ideáloknak szentelte. Olga viszont, a fiatal, naiv és rajongó költőnek, Lenszkijnek lesz a végzete. A konfliktus tehát elkerülhetetlen. És E. F. B. felfogásában ez a konfliktus sokkal jobban kidomborodik, mint az Anyegin eddigi szokványos előadásaiban. Nem szándékozom e rövid cikk keretében Puskip költeményének tartalmát elmondani. Hisz a párbaj, Lenszkij halála, Anyegin kóborlása a nagyvilágban, a két Larina nővér férjhez menetele, Anyegin hazatérése és Tatjána példamutató őszintesége, férjéhez való hűsége közismert tény. Inkább az Anyegin új értelmezése az, amiről szólanom kell, mégpedig a legnagyobb dicséret hanqján. Nem érthetek egyet Ludvik Veselyvel, aki a szövegkönyv előszavának egyik, sajnálatosan rosszul kiemelt idézetére hivatkozva egy nemlétező paradoxot tálal az olvasóközönség elé, -olyan paradoxot, amely az E. F. B. költötte hősök és a színpadon életrekelt alakok közötti ellentmondások nyomán Vesely szerint felmerült. — Szerinte E. F. B. Anyegint a mai ifjúság egyik rétegének reprezentánsaként akarta megmutatni, az előadás pedig a Puskin Anyeginját adta a nézőnek. Ez a paradox csupán a kritikus képzeletének szülötte, bár ha létezne is, akkor sem kisebbítené E. F. Burian művének értékét. Hisz tudjuk, hogy irodalmi elképzelések és ezek megvalósulása között a múlt nagy íróinál is voltak ellentmondások és ezekre éppen Marx mutatott rá. Miért hát ekkor a sok hűhó ? Valóban semmiért. E. F. Burian a Koldusopera sikeres felújítása után visszatért egy másik régi szerelméhez, Puskin Anyeginjéhez. Gcndok egy merészet ás a qondolatot tett követte. E. F. B. megírta Puskin nyomán szabadon Anyegin és Tatjána, Lenszkij és Olga klasszikus történetét. Meghagyta a puskini mű lényegét, a csengő-bongó alexandrinusokat is és a puskini atmoszférát. Mindazt, ami a modern színpadon élö mondanivalót jelenthet. Igaz, azáltal, hogy Giullot és Pljuskin nála a beszélők (kommentátorok) fontos szerepét töltik be és ezzel gördülékenyebbé, drámaibbá, sőt mondhatnám filmszerűvé teszik: a darabot, — Burian törést idéz elő a puskini elgondolásban. Am az inszcenáció bármennyire is buriáni tett, mégis az igazi Puskint adja, pontosabban kifejezve, a puskini lényeget. És hol itt a paradox* Burian verseit emlékezetem félhomályában diákéveim Puskin orosz alexandrinusai a mély hegedű búgásával kísérik. Én inkább szintézisről beszélnék, melyből felcsillan a mü ércnél szilárdabb maradandósága. Mert a puskiniburiani hősök a D-34 színpadán hús-vér emberek. Róluk írta E. F. В. a sokat vitatott előszóban, hogy „a darab minden alakjában megtaláljátok az élet mélységeit, a jót és rosszat egyaránt. A darabban nincsen csak pozitív vagy csak negatív hős.. Még Zareckij sem az ..." Szólnom kell még E. F. B.-ről, aki nemcsak kiváló színész és rendező, de kitűnő költő és zeneszerző is. ö a szerzője az Anyegin kísérőzenéjének, melyről a cseh zenekritikusok, mint egy nagy szimfónikus költeményről beszélnek. És vitán felülj tény, hogy E. F. B. varázslatos Anyeginje az idei prágai színiévad legkimagaslóbb eseménye. A győzelem azonban közös győzelem, melynek kivívásában oroszlánrésze van a D-34 iegész kollektívájának, Nyvltnek, a színház képzőművészének, O. Janovsky Anyeginjének, J. Vágner Lenszkijének, Z. Kocov.á Tatjánájának, M. Kucírková Olgájának és a darab valamennyi szereplőjének. §\ zene elhalt, a színház már rég kiürült. Az egyik kis szobában a színház nagy varázslójával ülök kettesben. Fáradt arcát a siker örömpírja élénkíti. Elnézem őszbederesedő hollófürtjeit. Küzdelmek, koncentrációs tábor és meg nem értések sorozata sem tudta megtörni ezt a mindig újat kereső, állandóan kísérletező ötvenhárom éves ifjút, ezt az öreg harcos művészt. Amikor a paradoxról beszélek, legyint egyet. — Én nem elrettentő példának szántam a mai ifjúság részére Anyegint. És nem is aktualizáltam. Ha valaki aktualizált, az Puskin volt. Csupán hangsúlyozni akartam, hogy minden társadalomnak megvannak a maga Anyeginjei. Az csak természetes, hogy mások voltak a múlt század eleji cári Oroszországban, és mások a szocializmust építő jelenünkben. Sok emberi vonásuk, jó és rossz mégis csak közös. Az én Anyeginem lényegében Puskin meghamisítatlan Anyeginje maradt. .. Beszélgetésünk során rátérünk terveire is. A jövő év második negyedében öthónapos vendégjátékra hívták meg E. F. Buriant és a D-34 együttesét a Szovjetunióba, Lengyelországba és Magyarországra. — És nálunk Pozsonyban mikor tapsolhatunk a D-34-nek — teszem fel a kérdést kissé bűntudatot érezve sok illetékes helyett. Rámnéz, megfogja a kezem és rekedtén mondja: — Eddig még nem hívott meg senkisem! Pedig E. F. B. megérdemelné, hogy húsz év után itt is megcsodálhassuk művészetét és vendégként, nem, — barátként és testvérként üdvözöljük körünkben ezt a csupaszív, igaz, kommunista embert, a nagy művészt, a szocialista realizmus hazai színházi élharcosát. BARSI IMRE О Janovsky Anyegin szerepében J. Vagner mint Lenszkij Anyegin levelet ír Tatjánának