A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-08 / 49. szám

, ,. , Egy lány van a csoportban, az is brigád-N'agy batyukkal, libasorban mennek fel a domboldalon... vezető! Az asszonyokról vagy jót, vagy semmit ... E régi mondás, — melyet valamikor nem is az asszonyokkal kapcsolatban ejtett el egy tudós ember, hanerrt csak én párosítottam hirtelen össze — ez fészkelt homályosan a gondolataim mögött, amikor bekopogtattunk a dohdnysimítónak ideiglenes kinevezett kis vityilló madzagra járó ajtaján. Romantikában sem volt hiány: már kintről hallottuk, hogy valaki kedvesen csengő alt hangon énekelget egy szomorú népdalt. Mivel én nem vagyok Gellért püspök, aranyaim sincsenek az iszákban, nem ajándékozhattam meg a fehércselédet, mint egykor 6 a búzaőrlő lányt, csak kellemesen vettem tudomásul, hogy a népdalok szépsége azóta sem kopott meg. Mikor beléptünk az egyik szobába — ment három helyen is simítottak —, az asszonyok olyan zenebonát csaptak, hogy alig tudtunk szót érteni. A hosszú asztal nem is látszott ki a kávébarna dohánylevelek alól. A-kis rácsas ablakokon besütött a bágyadt, őszi verőfény, vékony sugárkoszorúikat hullajtott a döngő talajra, s benne ezüstösen csillogtak, kavarogtak a felszálló porszemek. Egy pillanatig elmélázva néztem a fény és árnyék játékát. Aztán a beszédre lettem figyelmes, mely eredeti, gömöri palóc kiejtéssel dallamosan zengett, mint a mélyhegedű. — Ilónkaa, készein vatták-e má? — Nekem nem attok semmit a batumba? — 'Hozza mán á hiahvvasomat. — Alóra van a barna? (iMár mint a barnalevelű dohány). — Alóraa. így beszélgettek, közben sürögték-forogtak, kötözték a nagy batyukat (melyet itt batunak ejtenek), hogy aztán hátukon hamvasban (abroszban) vigyék fel a dohányszárítóhoz. A fényképezőgép lencséje előtt sem takarták el az arcukat, mint lent a Csallóközben szokás. Csak azt kötötték ki, hogy ha már fényképezem őket, akkor azt írjam meg, amit diktálnak. (Melyik riporter mernie mást Írni?!) A sck szóbeszédből azután kiderült az egész tényállás. Mint megtudtam, arró) van set6, hogy a kocsisok sajnálják az asszonyoktól a normákat, meg a munkaegységet. „Sokat keresnek az asszonyok — ez nem járja —, fakadnak ki a kocsisok — hisz elvégre egyenjogúsági, demokrácia van!" De az asszonyok sem hagyják magukat. — A kocsisok alusznak a lovak mellett, aztán búsulnak, hogy nincs munkaegység ~ fakad ki egy asszonyka. i asszonyok — Hát miért nem jönnek segíteni nekünk, hoav ne 'kelljen а hátunkon felhordani a batut — szól közbe egy másik. — Látja, nekünk aizért van sok munkaegységünk, mert még vasárnap -is dolgozunk. Nem is ebédeltünk még; máma — toldják meg többen. Az erélyesebbje még azt is követeli, hogy fényképezzek le egy kocsist, amint a tovak 'mellett alszik, és úgy tegyem párhuzamosan velük együtt az újságba. De már erre én se állok rá, elvégre meg kell menteni valahogy a férfiak becsületét'! Szinte hihetetlen ezeknek aí szorgalmas, vidám asszonyoknak ez a hűséges ragaszkodása a szövetkezethez. Bámulatos ez a munkakedv, ez az összetartás. Azért is bámulatos, mert pár év előtt legnagyobb gáncsalói, ellenzői а közös gazdálkodás bevezetésének, ilsmerek olyat is, aiki megverte a férjét, mert beleegyezése nélkül alá merte Imi a belépési nyilatkozatot. De ha már benne vannak, az más. Akkor nem hagyják magukat kisemmizni, összetartanak. Ez már a falusi asszonyok természetéből, szokásából adódik. Hisz lánykoruktól fogva összejárnak fosztani, fonni. Ismerjük a közös kaláka munka minden csínját-bínját. A jókedv még a legnehezebb munkát is megkönnyíti. Így van ez most is. Nagy batyukkal libasorban mennek fel a domboldalon, én meg előttük szaladgálok a fényképezőgéppel, hogy minél jobb képet tudjak róluk csinálni. Borzasztóan tetszik nekik. Összeösszenevetnek hamiskásan. — Ezt is fényképezze le, ez az első csoport brigádvezetöje —< mutatnak egiy szép szőke lányra. Egy lány van a csoportban, az is brigádvezető! A dohányszárítónál idősebb bácsi veszi át a batyukat. Külön-külön mindegyiket lemérni. Zsebéből egy gyűrött papírt húz elő, arra írja nagy szarkabet ükkel a nevet és a súlyt. Az asszonyok mindent ellenőriznek. Megnézik, pontosan játszik-e a mérleg nyelve, beírták-e a név után a megfelelő súlyt, summát. — Aztán bácsi, nehogy hazafelé kifújja a szél a kezéből a papírt — incselkednek vele. Három óra elmúlt. Szép vasárnap délután van. Az asszonyok szedelőzködnek hazafelé. Az egyik utánuk szól: — Várjatok még, kitakarítjuk a pitart (a dohánysfmító szobáját). Nem hagyhatjuk így ... a levegő is rongy benne ... íme ilyeneknek láttam a sajólenkei asszonyokat, akikre a kocsisok haragszanak a sok norma miatt. Nevüket nem Írom ki, mert sokan vannak, és egy-két név említésével nem akartam közöttük elhinteni az esetleges féltékenység vagy netán az irigység magvát, (Ez az asszonyokról fel sem telhető!) OZSVALD ÁRPÁD