A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-01 / 48. szám

Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten is — mondja a magyar közmondás. Nem tudom azonban mit szólna a leveleiben magát hol Lendvay Józsefnek, hol Ledvai Mártonnak aláíró, állítólagos kassai igazgató tanító ahhoz, ha jelen feleletemet két levelének hangnemében Írnám meg. Pedig egy „igen mérges, afféle vastagnyakú kálvinistától" ezt joggal elvárhatná. Mivel A Hét, a népi demokratikus Csehszlovák Köztársaság magyar dolgozói hetilapjának szerkesztősége nevében válaszolok, így minden temperamentumom ellenére is igyekszem tárgyilagos i taradni. A levélíró két cikkemet, a „Gericaulttól — Picassoig" című írásomat és a jászóvári „Borongós májusvégi nap Jászóvárott" riportomat kifogásolta. Az első cikkemhez való hozzászólásában L M. rosszallva kérdi, mi szükség van a művészetben „olyan szőrszáihasogatásra, mely szerint Manet, Renoir és Degas nem vehető egy kalap alá a forradalmár Courbettel és Daumierrel", mivel „Manet, Renoir és Degas vannak olyan nagy művészek, mint a forradalmár Daumier és Courbet". Igazat adok L. M.-nek abban, hogy ha az előbbiek nem is forradalmárok, ez a körülmény művészi értékükből nem von le semmit, mert tényleg „nem mindenki lehet, forradalmár". Kifogásolt állításommal én sem kisebbítettem a francia impresszionisták művészi értékét. Ez eszemágába sem jutott. Egyet azonban hangsúlyoznom kell. és szeretném, ha ezt a kassai irodalombarátok nem felejtenék el. Az a tény, hogy Degasék nem voltak forradalmárok, művészi értékükből nem von le ugyan semmit, emberi értékükből azonban igen. L. M. és társai ne felejtsék el, hogy mi kommunisták nem a burzsoá objektivizmus szemszögéből nézzük a dolgokat, és hogy a múlt hagyományainak átértékelésénél számunkra csupán a marxista esztétika lehet mértékadó. Sajnálatos, hogy ezeket a tényeket L. M. a ma egyik vezető pedagóqusa nem veszi tudomásul. Az idézett levélnek már az első része is kákán csomó keresés volt. írásának második részében azonban L. M. igen elvetette a sulykot. Először is szememre veti, hogy lepocskondiáztam „egy tehetséges papköltöt, akit az egész magyarság ismer és kedvel." És itt kezdődnek a kosicei irodalombarát súlyos tévedései. Először is én nem pocskondiáztam le Mécs Lászlót, csupán az igazat írtam meg róla. Megírtam, hogy tehetséges költő volt. Indulása valóban nagy reményekre jogosította fel a magyar irodalom híveit. Nem egy verse szociális gondolkodásról tett tanúságot. Am későbben az úri Magyarország divatos poétája lett, Jaross igehirdetöje és Szálasiék szellemi szálláscsinálója, bár az is igaz, hogy egy előadása alkalmával a nyilasok á pesti rádiót kikapcsolták. Én későbbi működése alapján marasztaltam el Mécs Lászlót, mint ahogy elmarasztalta őt 1945 után a Magyar Népköztársaság népbírósága is. Ami pedig L. M. azon állítását illeti, hogy Mécs Lászlót az egész magyarság ismerte és szerette, ez nem más, mint fogalomzavar. A levélíró a magyarságnak egy kis részét tévesen azonosítja az egész magyarsággal. Mécs Lászlót talán szerették Eszterházy, Szüllő és Jaross Andor párthívei. Semmi esetre sem szerették, és nem is szerethették őt a parasztok, a munkások, az ifjúmunkások és a haladó értelmiség, nem szólva a kommunistákról. Ami pedig a múlt idők ócsáriását illeti, ajánlom, hogy L. M. lehiggadva olvassa el riportjaimat, melyekről egy katolikus pap szerkesztőségünkhöz intézett levelében ilyeket ír:' „Érdeklődéssel és örömmel olvasom minden cikkét, s hálával gondolok az íróra, akit csak most kezdek megismerni. Megeleveníti a régmúltat s különös érdeme, hogy a magyar múltat olyan erővel, olyan színesen vetíti az olvasó elé. Megszólaltatja a romokat, melyek ítélnek, vagy egészségesen bírálnak egy-egy porladó nagyságot..." Azt hiszem, nem az én hibám, hogy L. M. igazgató-tanító és irodalombarát társai a múlt ócsáriását látják írásaimban. Ám csodálkozva és mély megdöbbenéssel olvastam különös szavait mai rendszerünkről „a mostani züllött materialista világ" felfogásáról és tetteiről. Úgy látszik, a levélíró elfeledte, hogy társadalmunk uralkodó világnézete a marxizmus-leninizmus, a tőle züllöttnek nevezett materialista világnézet. És vegye tudomásul L. M., hogy ez a világnézet ma nemcsak hazánkban, hanem a Szovjetunióban, Kínában és a népi demokrácia országaiban is minden országépítő gondolatnak és tettnek szülőanyja, a kapitalista Nyugaton és Keleten pedig a szabadságért küzdő haladó erők harci lobogóján aranybetűs jelszó. És hogy ezért az eszméért, ezen eszme megvalósításáért a párizsi kommün hőseitől kezdve napjainkig százezrek és milliók áldozták életüket, hogy ennek az eszmének én magam is immár huszadik éve vagyok a harcosa, hogy a kizsákmányoló rend és a fasiszta elnyomás ellen szóval, írással és fegyverrel küzdöttem a sarlós és • kalapácsos vörös lobogó alatt. Tehát nem igen ajánlom a kosicei irodalombarátoknak, hogy a politikai bélpoklosság nyálkájával szennyezzék a marxizmusleninizmus elméletét, ha logikus érvekkel, ellene hadakozni nem tudnak. Nem volt és nincs is szándékom tüzetesen foglalkozni a premontrei paptanárokkal. Sem jó, sem rossz vonatkozásokban. Tagadhatatlan az, hogy könyvtárukban Seneca és Plato, Voltaire és Kant mellett megtaláltam Prochászkát és Bangha pátert is. Nem tudom ismeretes-e L. M. előtt Prochászka püspök és Bangha páter tevékenysége az ezerkilencszáztizenkilences magyarországi fehérterror idejében? Tudja-e L. M., hogy Bangháék áldották meg a Prónay, Héjjas és Osztenburg különítmények hóhérlegényeit, a Francia Kiss Mihályokat? Igen sajnálom L. M igazgatótanítót, hogy áhítattal olvassa Banghát. Ám főleg azokat a diákokat sajnálom, akiket L. M. Prochászka és Bangha szellemében nevel. A levélíró ne felejtse el, hogy Banghától Zadravetzen át az út Mindszentiig vezet. Nagy sajnálattal kell megállapítanom azonban, hogy a kálvinisták között is akadtak „ily magasztos gondolkozású, fenkölt elmék, mint az említettek." Bizony nemcsak Bornemissza Péter, Dávid Ferenc, Heltai Gáspár, Szkhárosi Horváth András, Szenei Molnár Albert, Apáczai Cseri János, Bocskaiak és Bethlenek akadtak Kálvin magyar követői között. Sajnos, volt a közelmúltban egy dr. Ravasz László nevű református püspök is. Meg kell nyugtatnom azonban a levélírót, hogy a magyar katolikusok között sem csupán a Mindszentik, Banghák és Hámok léteztek. Számos becsületes katolikus pap neve lángolva világít a magyar múltban. És kötve hiszem, hogy L. M. úgy tiszteli és szereti Nagybotú Lőrincet. Czuczor Gergelyt, Poles/.ni Imrét, a branyiszkói hős papot, a Buda várát ostromló Szemes plébánost, vagy Horváth Mihályt, a számkivetése idején jelképesen felakasztott csanádi püspököt;» a negyvennyolcas szabadságharc hívét és későbbi történetíróját, mint ahogyan én szeretem őket, a felekezetnélküli kommunista újságíró. Nem kívánok L. M.-nek válaszolni azon kitételeire, hogy fogják-e majd egykoron ócsárolni eszméinket vagy sem. Egyet azonban tudomásul kell vennie, nemcsak a levélírónak, hanem a hozzá hasonlóan gondolkodó „irodalombarátoknak" is, hogy nem volt, nincsen és nem is lesz soha „tiszta irodalom". Mi pedig a csehszlovákiai magyar sajtó hasábjain tovább is pártosan fogunk írni és a burzsoá nacionalizmus meg a népellenes klerikalizmus ellen küzdve fogjuk a magyar dolgozó népet szocialista hazafiasságra nevelni. Még akkor is, ha névtelen vagy álnévvel ellátott fenyegetéseknek tesszük ki magunkat. Bocsássa meg nekem L. M„ hogy kénytelen voltam válaszomat kemény őszinteséggel megírni, de valahogy én is azt tartom, mint az a régi, derék jó görög, hogy bármennyire is kedvelem Plátót, az igazságot még jobban szeretem. BARSI IMRE Bont az ég virágot Bánat ne bántson, ne marjon a szó, az élei ne fájjon, mert nekünk való. Könnyed ne ontsad, magad ne epeszd, följön a holdad, ha napod lement. Öleld a virágot két karoddal át, bont az ág virágot, ha várja tavaszát. Bont az ág virágot, ad az élet célt, csak teremtő álmod ne szórd szerteszét. FECSÖ PÄL