A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-12-01 / 48. szám

Befordulunk a fő utcába. Megállunk egy sárga tornácos ház előtt. — Itt lakik a szövetkezet elnöke — nyit be a kiskapun Nagy bácsi. Idős, őszhajú parasztembert képzeltem magam elé elnöknek, mint amilyen Nagy bácsi. Meglepetésemre egy hosszú, fekete, harminc év körüli fiatalember nyitott ajtót: Járdánházi Elemér, a helybeli szövetkezet elnöke. Most veszi fel б is az ünneplőjét, délelőtt a tűzoltóazertárban volt brigádon. Fiatal kora ellenére hallgatag, kevésbeszédű az elnök. Csak néha szól, de szavai megfontoltságról, komoly értelemről tesznek tanúságot. A szövetkezet fejlődéséről; érdeklődőim. — Eddig úgy volt — mondja Járdánházi hozzánk csatlakozva —, hogy mindenki menekült a faluból az iparba. Ma már jönnek haza az emberek, mert rájöttek, hogy megélhetésük itt is biztosítva van, csak rajtuk múlik. Panaszkodik, hogy szétforgácsolódik az ideje. Majdnem minden este gyűlésekre jár. Sok a funkciója. A szövetkezet vezetőségén kívül a HNB-ban, Csemadokban, a pártban is vezető szerepet tölt be. Jövőre csak a szövetkezetnek szeretné szentelni az idejét. — Legnyugodtabb akkor vagyok — mondja és szeme felcsillan —, ha a többi tagokkal együtt kint a szabadban dolgozhat ck. A falu közepén azzal a hírrel jön egy fiatalasszony elénk, hogy az asszonyok üzenik a dohányszárltóból, menjek el és fényképezzem le őket, mert a szövetkezet jő munkájában nekik van a legtöbb — Nem rossz a szövetkezet — mondja. — Azt tartjuk, ha már benne vagyunk, legyen életképes, hisz jó munkánknak elsősorban magunk látjuk a hasznát. — Mehetne jobban is — folytatja kis szünet után István bácsi —, az a hiba, hogy alz embereknek még nem ment a vérükbe a közös gazdálkodás csínja-bínja. Kényelmesek, szeretik, ha a vezetőség gondolkodik helyettük. Pedig; nagy eredményeket csak úgy tudunk elérni, ha mindenki egyformán kiveszi részét a munkából. Járdánházi Elemér szövetkezeti elnök Nagy István érdemük. Meg vasárnap is dolgoznak. Majd ők adnak nekem ímivalőt. Az elnök és István bácsi elmosolyodik. — Bárcsak mindenki úgy dolgozna, mint az asszonyok — mondja Járdánházi. — Amilyen fürgén pereg nyelvük, olyan gyorsan jár a kezük a munkában. Előttük semmi se lehetetlen. Elmentünk a dohányszáritőba. Csináltunk egy tucat képet. Volt nevetés, viccelődés.. Ahcov néztem ez egyszerű falusi asszonyok lelkes munkáját, hallgattam beszédiülket, annyi élményt szereztem, hogy kénytelen vagyok a sajőLenkei asszonyokról mé« egy oikket írni Megérdemlik. OZSVAUD ÁRPÁD Юйког (Quasi una sonatina: con amore) Tükör a hold. Tükör, — tükör a két szemed; szemed tükrén a holdfény megremeg, s a csöndbesúgott ős varázsszavak most fénnyel irt betűknek látszanak. A puhaszárnyú éji óra száll: szemed tükrén ragyog a holdsugár, ki tudja, mire vár ... Emlék. Emlék a kettőnk minden régi — álma. Forró fejünk alatt emlék a párna, s emlék, hogy egyszer te meg én, ifjúságunk tűnő szigetért, együtt lestük a holdsugáron át Anitra táncát és Sotvejg dalát. Kaland. Kaland ax élet és a szerelem. Nem is én voltam és talán te sem, kik egykor azt hittük: varázs, varázs в létben minden villanás, s egymás erén érezni épp elég az élet halk ütőerét. Sziget. Ifjúságunk távozó sziget: magunk sem értjük, más hogy értse meg, hogy így, éveink hídján, szárnyszegetten, mi megmaradtunk mégis mindaketten, s mikor a holdfény lopva átoson az arcodon és át az arcomon, még egyre halljuk a holdsugáron át Solvejg dalát. Csoda. Csoda a tükör — tükröm a szemeden. Csoda az emlék, kaland s a szerelem... Szerelmünk mint cseppkő a lágy setétben, még egyre változik, titokban, észrevétlen, oly nyugtalan, s mégis oly álmatag, oly lüktető mint kő a csepp .cdatt, oly alkotó mint csepp a kő között: sír és remeg, i de már örök ... RÄCZ OLIVÉR Májuséi A dombokfödte nap bíbor tüzét halódó alkony hamva rejti már; míg ülatár leng s dúsan szerteszét, lassankint füstbefúl a zöld határ. Amint a gomoly szürkén egyre nő, terhessé tömve szellőt, lombokat, hintázva, mint a párducléptü nő: vágyat szül minden múló gondolat; a gesztenyék nyílt-gyertyás csokra hl S a park még bimbóskeblü bokrai — ha őszintén keresed izzó kedvét, rádhull az éj S a kandi szemtől megvéd. Még kong a zsongó, messzi, vén harang, fáradt imája halkan ringva száll, de az is elhallgat, s már semmi hang nem nyomja el a csattogó madár dalát, mely esdve kérlel, kedvesen pörgetve mézet ágon, lombon át, míg búvó párja fészkel csendesen, s visszhangzónak a nyíló orgonák ... Soha még ennél pompásabb zenét! Bár minden gyatra szót elvesztenék, ha enyém lenne ez a bűvös dallam: megistenítenélek minden dalban! ... Pereg a perc, s a szellő szárnyain nem érzünk immár hangot ülatot. Az alvószirmú gyertyák árnya int s a gesztenyés fölött a csillagok. Ha józan nap kél majd a dombokon, ha feldereng a kristálykék azúr s fényt szűr a lassú, lengő lombokon, megint az ülat, dal lesz itt az úr; ám addig kettőnké a park — amíg karomba hullnak tikkadt tagjaid, s lüktetni kezd a mell, az arc, a homlok, én ajkad égő bársonyába omlok. SIMKÖ TIBOR IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIH 7