A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-17 / 46. szám

• lyen halkan duruzsoltak, muzsikáltak az égő fahasábok. A nagyságos asszony felráncigálta fakósérga szvetterét és kisietett a konyhából. Marika, mintha csak erre várt volna, megragadta karom és fülembe lehelte: — Gyere. Bemegyünk a szobába. Nagy bakugrásokkal szaladt az üveges ajtó felé, de a cseléd tiltó szava (megfékezte. — Kisasszony, a szobában nem szabad játszani! — Szabad! — toppantott Marika. — A nagysága megtiltotta. — Nem tiltotta! — feleselt & kislány és a cselédre öltötte nyelvét. A nagy darab lány felvonta vállát és elfordult. Beléptünk a szobába. Első tekintetre elkápráztatott a sok szép színes holmi. Fejem jobbra-balra kapdosva ismerkedtem a néma tárgyakkal. A szoba fala aranyszínű volt és telistele képekkel. Az egyik festményen tenger kéklett s pálmafák Integettek a parton. A másikon erdő sötétlett A harmadikon kislányok táncoltak egy nagy, virágos fa körül. Sok képről meg komor, csúnya emberek bámultak rám. A padlón vastag, cifra szőnyegek feküdtek. Tompán fénylettek a bútorok, s a csillár, imintha valami nagy virágcsokor lett volna. Tarka, karcsú vázák és húsos levelű szobanövények álltak mindenfelé. Néma megilletődéssel itta be tekintetem ezt a qyönyörűséget. Sohasem hittem volna, hogy a mi kopár házacskánk közelében a földre szállt mennyország ragyog. Marika hosszú, üveges szekrényre mutatott, amelyben töméntelen porcelánfigura csillogott. — Ez a vitrin — mondotta kicsit ünnepélyesen és pukkedlit csinált. Ennyi drága holmit még nem láttam egy rakáson, és szinte elállt a lélegzetem. De Marika nem hagyott soká nézelődni. Lerántott a szőnyegre. Vadul hancúrozott vélten, arca kipirult, szeme lázasan csillogott. Sokáig hemperegtünk és alaposan kifáradtunk. A kislány pihegve, titokzatos arccal nézett a szemembe. — Mutatok valamit. Felugrott és fürgén eltolta a vitrin üveglapját. Két kulcsot kapart elő az egyik csészéből. A nagyobbal kinyitotta a szekrényt és tükörfényesre lakkozott dobozt emelt ki belőle. A szőnyegre helyezte s a kisebbik kulccsal felnyitotta a fedelét. — Ide süss! — bökött oldalba, és a szőnyegre fordította a doboz tartalmát, Nagy halom bankó fekúdt csodálkozó szemem előtt. Zöldek, lilák, barnák, kékek. Marika beletúrt a halomba és egymás mellé rakta, rakosgatta a bűvös papírokat mint a cigány Terus a kártyát. — Ezért annyi, de annyi cukrot adnának, hogy talán egy zsákba se férne — magyarázta a kislány és összesöpörte a pénzhalmot. Aztán beletúrt és felém nyújtott egy marokra valót. — Tedd a zsebedbe! Vehetsz érte cukrot. Nem nyúltam a pénz után. Félelem markolta össze a szivemet, s valami hideget éheztem a gyomrom körül. — Nem, nem — dadogtam s tiltakozva fordítottam felé tenyeremet. Marika hirtelen rámugrott, ledöntött és kacagva tömte, nyomkodta zsebembe a bankókat. — Nessze, nesze, nesze! — kiabálta. — Vidd csak haza, nekünk úgyis van elég. Megragadtam a copfját és teljes erőmből megrántottam. Nagyot sikoltott. A következő pillanatban megnyílt a szoba ajtaja, s a nagyságos asszony megrökönyödött arca jelent meg az ajtónyílásban. Nyomban felfog te a helyzetet és bíbor színt váltott az arca. Torkaszakadtából kiabálta: — Tolvaj, tolvaj, zsivááány! Odaugrott hozzám és ütött, vert, ahol ért. Közben szedte, markolta kl a pénzt a zsebemből. Rémületemben nagyot ugrottam és neki a nyitott ajtónak. Ma sem tudom, hogyan kerültem az udvarra s onnan az utcára. De még ott is hallottam a nagysága éles hangját. — Zsivány, gazfickőőő! Remegő szívvel szaladtam haza s bebújtam a fáskamrába. Leültem a favágó tőkére s kezembe hajtottam forró fejem. A fogam vacogott és furcsa hányingerféle kínzott. „Jaj, csak édesapám meg ne tudja" — hajtogattam magamban, mint a miatyánkot. Nem tudom, meddig ülhettem így, de már egészen beesteledett. Nagyon fáztam és az éhség is kezdett kínozni. Egyszerre összerezzentem. Anyám kiabált az udvaron. — Jani! Janikám! Hol vagy!? • „Itt vagyok, édesanyám!" — kiáltottam volna, de a félelem torkomra forrasztotta a szót. Lapultam hát, mint a kisegér. De a kiabálás mind közelebbről hallatszott, és hirtelen kitárult a kamra ajtaja. — Itt vagy, fiacskám? — kérdezte szelíden édesanyám, s a következő pillanatban már ott pihengtem karjában, ölbekapott és bevitt a konyhába. Könnyeimen át legelőbb is édesapámat pillantottam meg. Ott ült az asztalnál és szokása szerint a kalendáriumban lapozgatott. Az ajtónyitásra felkapta fejét. Arca komor volt, szeme vészjóslón csillogott. Édesanyám a dikóra telepedett velem, és néhány pillanatra hideg csend borult körénk. Apám alatt megreccsent a szék. Hangja csípett, mint a szijostor. — Hogy is volt csak, te gézengúz?! Arcomból kifutott a vér, s kemény gombóc tolakodott a torkomba. Nem tudtam felelni. Apám szájáról meg egyre élesebben pattogtak a szavak. — Pénzt akartál lopni? Te piszok! Belegázoltál a becsületembe! Ki tanított ilyesmire? Szegényen nőttem fel, de a máséhoz soha hozzá nem nyúltam. Te meg... te meg alig nőttél kl a földből, már pénzt lopsz. Egyre jobban méregbe lovalta magát. — A nagysága telepofázta már az egész falut. Most, hogy nézzek az emberek szemébe? Miii? Gyalázatot hoztál a fejemre, te ... te nyomorult! Felugrott a székről és felemelt ököllel rontott nekem. Arca egészen eltorzult, szeme félelmetesen forgott. Anyám gyorsan a dikóra fektetett és apám elé lépett. — Nem engedem a fiamat! — sikoltotta. — Te te... vadállat! Ezt az egyszem gyerekét is agyonverné! Kikaparom a szemed ha hozzá mersz nyúlni! Apám visszahkölt s fogát csikorgatva kirohant a konyhából. Aznap este édesanyám karjában aludtam el... 18