A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-27 / 43. szám

Nem hal meg az, ki milliókra költi dús álte kincseit... (Arany János halálának 75. évfordulójára) Halott kedveseink születési és halálozási évfordulójának megünneplése között alig van tartalmi és érzelmi különbség. A születési és halálozási évforduló náluk már egyformán kegyeleti dátum. Mindkét napon arra gondolunk, azt érezzük, hogy a halottban ki veszett el számunkra. így van ez a megholt nagy embereknél, az emberiség vagy a nemzet halottjainál is. Az ő születési és halálozási dátumuk ugyanazt a gondolati és érzelmi hullámzást váltja ki belölünk. Mindkét alkalommal egy lezárt és ezzel esetleges csonkaságában is könyörtelenül teljessé vált emberi élet és életmű felett gondolkodunk el és annak jelentőségét mérjük fel. Ebben az évben az irodalmi naptárban kerek számmal szerepel nagy költőnknek, Arany Jánosnak mindkét évfordulója. Március 2-án volt 140 éve annak, hogy a szalontai „bogárhátú viskó"-ban megszületett. Most október 22-én pedig 75 esztendő választ el bennünket attól a naptól, amikor meghalt. Az idei évet ez a két kerekszámü évforduló valóságos Arany-évvé tette az irodalmi naptárban és ezen keresztül az irodalomkedvelő közönség szívében. Hogy ez így van, annak bizonyságát szerezheti mindenki, aki a magyar nyelvterületen megjelenő magyar újságokat, kulturális szemléket és főleg az irodalmi folyóiratokat nagyobb számban és rendszeresebben lapozgatja: március eleje és október vége között minden bizonnyal nem talál olyan hetet, amelyben Arany Jánosról ne jelent volna meg legalább egy emlékező cikk. Mi is ilyen emlékező cikknek szeretnénk szánni ezt a néhány sort. Szorongva érezzük feladatunk nehézségét: hogyan lehet egy költő.-óriásról néhány sorban hozzá méltón írni?! Semmiesetre sem életrajzi és bibliográfiai adatok felsorolásával. Sokkal inkább az ünnepelt költői és emberi szellemének felidézésével. .. Tegyük fel tehát a „tetemrehívó" kérdést: milyen költö volt, és kinek a költője volt Arany János? Az ő esetében aztán igazán minden ideológiai túlzás és politikai sematizmus nélkül felelhetjük: a dolgozó magyar tömegeké, a Petőfi által is közönségül választott „szűrös-gubás embereké". Ezt az olyan ékesszólóan bizonyító műveken kívül, min a Toldi, Az elvesztet alkotmány, A szegény jobbágy stb., a költő közvetlen vallomásai is bizonyítják. Büszkén vallja magát a kunyhó, „bogárhátú viskó", „fecskefészek" szülöttének és a „nép fiának és igénytelen dalnokának". Már a Petőfihez írt első válasz-versében így mutatkozik be: S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék, Ki törzsömnek élek, érette, általa. Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadok, Otthon leli magát ajkaimon dala. Á néphez való tartozás kifejezését Petőfin kívül egyetlenegy magyar költőnél sem találjuk meg ennél felemelőbb, gyönyörűbb formában. És Aranyt a magyar nép is lelkéből lelkedzett fiaként és dalnokaként zárta szívébe. Elsősorban és főleg a Toldival, irodalmunknak ezzel a nagy büszkeségével és nyelvünknek talán legcsodálatosabb költői kincsével. Petőfi néhány dalán és a János vitézen kívül nincs olyan irodalmi műalkotás, amelyet megközelítően is annyi magyar ember ismerne, mint a Toldit. Ügyszólván mindenki ismeri közülünk, aki magyar iskolát járt. Hogy miért szereti népünk anynyira a Toldit? Azért, mert — nyelvileg és eszmeileg egyaránt — egy töröl fakad ez a gyönyörű költői elbeszélés a nép meséivel és mondáival, ezekhez hasonlóan benne is az elnyomott és kisemmizett „kisebbik fiú" nyeri el az igazságot. Érdekes, hogy népünk Arany és Petőfi barátságát is számontartja. Olyan páratlanul szép és mély férfibarátság ez, amelyhez fogható nincs talán az egész világirodalomban. Mi ez a barátság? Két testvéri léleknek egymás szeretetében való teljes feloldódása, forró kitárulkozása és egymás felé áradása. És ezenkívül: két népi sarjadéknak, osztályostársnak irodalmi és politikai konspirációja, véd- és dacszövetsége is — a népért, a nép nevében, a nép érdekében. Ez a barátság az érzésnek, szellemnek és művészetnek olyan szikráit csiholta ki, amelyekre mindig büszkék leszünk. A két költö jellemének és gondolkodásának megismeréséhez pedig annyi adattal és vonással szolgált, hogy pusztán ezek segítségével hitelesen felvázolhatnánk Petőfi és Arany portréját. Arany „tartózkodó", „óvatos" és „józan" egyéniségének a boncolgatása és ezzel Petőfitől való tendenciózus elhatárolása a múltban valóságos ínyencfalatnak és elnyűhetetlen irodalmi problémának számított az irodalomtörténészek szemében. Ma viszont sokszor találkozunk olyan felfogással, amely Aranynak szinte azt veti szemére, hogy miért nem lett ő is Petőfi. Az ilyen bősz „számonkérők" nem ismerik Leninnek azt a tanítását, amely szerint a múlt embereit elsősorban nem azon keresztül kell értékelni, amit nem tettek meg, hanem éppen fordítva: a tetteik alapján. Aranyt sem értékeljük hát elsősorban a korból egyedülállóan kiemelkedő Petőfi tettei alapján — még a fentebb hangsúlyozott gyönyörű barátság ellenére sem! De ne értékeljük a mából visszakövetkeztetett politikai „erénykatalógus" alapján sem! Arany értékelését kora tipikus körülményeinek figyelembe vételével és saját tetteinek serpenyőbe-állításával hajtsuk végre. Meglátjuk, hogy ekkor sem kell miatta szégyenkeznünk és a szerecsenmosdatókhoz hasonlóan bocsánatot és elnézést kérőén mosolyognunk. A „szelíd" és „óvatos" Arany már első alkotásával: Az elveszett alkotmánnyal olyan művet alkotott, amelyet irodalomtörténetírásunk méltán legkiválóbb és legkíméletlenebb szatíráink közé sorol. A szabadságharc alatt pedig Petőfi mellett ő írta a legnagyobb hatású mozgósító verseket és a nemzet ügyével forrón azonosuló költői vallomásokat. A nemzeti érzést és a szabadságeszméket durván elfojtó önkényuralom sem tudta összetörni Arany költői lantját. Sőt ezen a lanton csendült fel a zsarnokság elleni tiltakozás • legbátrabban és legművészibben. Főleg a megrázó Walesi bárdokban, Arany erkölcsi nagyságának és tiszta jelleműségének ebben a nagyszerű bizonyítékában. Arany ezekben a sötét és vigasztalan napokban aggódva vigyázott arra is, hogy letiport nemzetén ne uralkodjon el a kétségbeesés és elcsüggedés. ő, a múlt nagy álmodója most makacsul a jövőbe vetette szemét. És a felejtető múlt helyett népének is a jövőről énekelt. „Légy hű. s bízzál jövődbe, nemzetem!" — mondotta egy 1861-ben írt versében, a Magányban, amelynek utolsó strófájában a feltartózhatatlanul bontakozó jövő optimista üdvözlését, reményteljes köszöntését találjuk: Es vissza nem foly az időnek árja, Előre duzzad feltarthatatlanul: Csak szélein marad veszteg hínárja, S partján a holt-víz hátra kanyarul. Veszhet közülünk még talán nem egy, De szállva im elsők között a sorban, Vásznunk dagad, hajónk előre megy! Szólhatnánk még néhány szót a nagy költö megható emberi egyszerűségéről és szinte szemérmes szerénységéről is. Az életéből vett jellemző példákon, hiteles feljegyzéseken kívül teljes egészében idézhetnénk e célból öregkori versét, az Epilógust is. Ez a felejthetetlen- emberi és költöi önarckép többet mond számunkra Aranyról, mint a róla írt hosszú tanulmányok és vaskos monográfiák. Arany verseit olvasva, nyelvének csodálatos ízeit élvezve, költői tehetségét és lelki nagyságát bámulva különös öröm fog el bennünket most a 75. halál-évfordulón. Diadalmasan érezzük, hogy ez a nagy költő, Petőfi méltó társa nem halt meg és nem is hal meg soha! Rá is teljes mértékben vonatkoznak azok a gyönyörű sorok, amelyeket a Széchenyi emlékezetében ő maga írt: Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincseit... Nem hal meg!: ...fennmarad, s nóttön-nó tiszta fénye, Amint időben, térben távozik. i TUP.CZEL LAJOS 15