A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-20 / 42. szám

— Mehetünk, — mondta csendesen. S kiléptünk az októberi éjszakába. Kinn erősen csípett a levélhervasztó hideg levegő. Meztelen lábam gyorsan szedegettem az öreg pásztor mellett s szívesen cipeltem a nehéz kabátot. A szél halkan játszadozott a tarka lombok között, a messzeségből egy vonat zakatolása hallatszott, s felettünk sziporkázva szórta sugarait a' ragyogó holdvilág. Még a kutya is megbarátkozott már velem, mert játékosan meg-meghúzta a kabát lógó ujját. Így közeledtünk a falu felé csendes békésségben négyen: én, mellettem a kutya, hátul a szőlőpásztor s előttem a keskeny gyalogút. — Tovább nem mehetek, — állt meg a domb szélén a pásztor. Innen már haza mersz menni magad is. Itt van ez a kosár, nesze, fogadj. Neked szedtem, ámig aludtál. Megdöbbenve álltam, s tekintetem az öreg szemét kereste a kalap árnyékában. Csillogott, csillogott... nagyon különös fényben csillogott — De ha majd a kosarat és a kabátot viszszahozod,. ügyesebb légy mint ma délután voltál! — intett jóakarattal a megváltozott ember. Most aztán egyszerre világos lett előttem minden. — Jasta bácsi! Drága Jasta bácsi! Köszönöm szépen, drága Jasta bácsi! — mondtam őszinte szívből a fegyveres embernek. — Siess, mert odahaza biztosan keresnek már! — s mégegyszer megigazította rajtam a meleg kabátot. S elindultam egyedül a hívogató fénye« felé. Boldogan cipeltem a félvékás füles kosarat, s a nagy erőlködéstől alig hallottam meg Jancsi halk szavát. — Szólj már, ha nem vertek agyon! Te vagy-e? — Én bizony! Életnagyságban, ép bőrrel és egy kosár szőlővel! — s megemeltettem vele a súlyos kosarat. Ekkorra már előmászott a gazból Balázsis, Bálint is. Jól végig néztek rajtam s kevés szóból is sokat értettek. Még többször visszanéztünk a szőlőhegy felé, s a permetező holdfényben mtiég sokáig ott állt a dombtetőn egy mozdulatlan szobor. Hátán keresztbevetve a puska, kezében hosszúnyelű balta, s mellette a nagy, fehér kutya, — de hogy a szivében ml lakik, azt csak kevesen tudják. Olyan, mint egy rettenetes, igazi szőlőpásztor .... OzSixatd cAtpiííL amid -Az örvény Kavarog, kering körbe-körbe az. áradó víz a mederbe, sodorva lombot, száraz ágat, pergetve papírt, gyufaszálat. Tűnődve nézem: — ez az örvény, mely az embert a mélybe rántja, ha fürdés közben nem vigyázza a sebes víznek gyors folyását. Olyan, akár egQ borostölcsér, kavarog, kering, fut az örvény, hogy aztán röpke pillanatra kisimuljon a fölyó arca. Elnézem hosszan — szép e játék, a hullámok vad ritmus tánca. Bennem is — ha a harag árja, vagy az öröm csinos lánya szívembe markol, kerget, éget, — ezernyi érzés húrja rezdül. Futnék jaj, mindenen keresztül, ki a szabadba, a mezőre, s lehajtanám egy mohos kőre forró fejem, a gondok rabját,... majd követném az ész parancsát és lennék újra szelíd, józan, mint néma halak a folyóban. Az ember addig él. Az ember addig él, míg célja, vágya van, s hiszi — szép virága: a remény, majd egyszer megfogan. A szemed, kis bogár. A szemed, kis bogár, fekete mit az éj, gyémántkő, csillogó, , csupa vágy, csupa fény. A szemed, kis bogár, mélyvlzü tiszta tő, örökké elkísért, örökké biztató. 19