A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-20 / 42. szám

— Menekülj!!! Mint a sündisznó, úgy összegömbölyödött s szerencsésen el is tűnt a sűrűben. Ám ekkorra a Sajó is észrevette az idegenszagot s nyugtalankodni kezdett. A jegyző úr is nyomban félteni kezdte a szőlőjét, és uszítani próbálta a kutyát. Annak sem kellett több, berontott a szőlő közé, egyenesen felém. Azt hittem, a hétfejű sárkány támadott rám. — Takarodj Sajó! — kiáltottam rémülten az acsarkodó hatalmas kutyára. Hajlandó voltam inkább a jegyző úr haragját bevárni, mint futásnak eredni a kutya előtt, s kitenni magam még a puskában rejtőző veszedelemnek is. Kiáltásomra a Sajó megtorpant s vésztjőslóan villogtatta rám gyilkos szemeit. Odaértek hozzám már a beszélgetők is. Mondhatom, nem örültek a látásomnak. — Mit keresel itt, bitang naplopó! Nem szégyelled magad, te iskolakerülő! Édesapád milyen rendes, dolgos ember, s te meg ilyeneket cselekszel? Te, te — s szidalmazott lélegzetvételnyi szünet nélkül a nekibőszült jegyző. Én azonban csak Jasta bácsit néztem, hogy emeli-e már a puskát, hogy uszítja-e ö is a Sajót? A szemét erősen összehúzta, krákogott, köpködött, s szörnyűségesen restellte, hogy „így", éppen a szüret előtti utolsó napon csorba esett pásztor-becsületén. — Szedje el töle a szőlőt! — adta ki az utasítást a jegyző úr. Most már megjött az öreg hangja is. Káromkodott, szitkozódott, s miközben kiraktam az ingemből az agyongyötört fürtöket, olyanokat fújt mint egy sebzett vadkan. Szidott mint a bokrot. — Majd én megtanítalak, te gézengúz! Majd én embert faragok belőled, te akasztófavirág! Ne tessék félni jegyző úr, elintézem én ezt a csirkefogót! Becsukom! Becsukom a kolyibába! Éhen-szomjan fog bűnhődni ezért a lopásért! — Büntesse, ahogy csak tudja, kedves Jasta úr! Vegye el a kedvét örökre az ilyen tolvajlástól! — helyeselt a kárvallott szőlőtulajdonos. — Mars előttem! — ripakodott rám a fegyveres ember. Engedelmeskedtem. Közben azonban Balázsékra is gondoltam. — Legalább ti jó helyen vagytok... Nagyokat lépve haladtunk a börtönöm felé. Utánam a pásztor, előttem a gyalogút s oldalról kísért az a félelmetes fehér kutya, amelyik elfelejtette már, hogy tavaly télen egyszer kenyeret is adtam neki a jégen, amikor a korcsolyázókat néztük a patakon. A pásztort sem ismertem jobban, mint a többi gyerek, ő is csak nagyjából ismert) mert bizony ilyen közelről még soha seni láttuk egymást. A jegyző úr ott maradt a szőlő között s méltatlankodva szedegette a szétgurult fürtöket. Mi pedig megérkeztünk. Az öreg benyúlt a fonott ajtó mögé, s az nyomban kinyílt. — Befele! — recsegte hangosan az öreg. — Ki ne mozdulj Innen, amíg vissza nem jövök! Ha szökni próbálsz, úgyis utolérlek. Ha én nem, a Sajó. Ha az se, akkor, akkor .... majd ez! — s a puskájára veregetett. Betuszkolt a kunyhóba, s rám zárta az ajtót. Fogoly voltam a szőlőpásztor nyári lakásában. Egy kicsit sötét volt benne, de ez a félhomály még nem volt ijesztő. Inkább jól esett. Ahogy a szemem megszokta, egyre jobban szemügyre vettem az egész berendezést. Az egyik oldalon a pokróccal letakart fekvőhely, a másikon földbevert, karókra erősített ülőalkalmatosság. Középen asztal, amely egy vastag fatönkön pihent. Leghátul, a tetőre akasztva tarisznya lógott, s alatta néhány edény várta a fehér kutyát meg a gazdáját. Később észrevettem még egy hosszúnyelű fejszét is, egy erős kötelet, egy üres nagy kosarat, s nagyon megörültem, amikor az anyagkorsőban friss vizet találtam. Ahogy sötétedni kezdett, egyre nyugtalanabb lettem. Mindenféle gondolatok születtek bennem. Szökésre azonban nem mertem gondolni. Lefeküdtem hát az ócska pokrócra, kezem a fejem alá dugtam, s a tücsök ciripelését egyre halkabban, egyre messzebbről hallottam. — Cip... cirip... — Vajon mi lesz itt velem? Mikor és hogyan fogok innen szabadulni? Megkötöznek? Csendörkézre adnak? — Cip... cirip... Bizony, ezt még a tücskök sem tudták volna megmondani, pedig ők már csak jól ismerték a kunyhó lakóját. — Cip... cirip... Fazékcsörgésre ébredtem fel. Ahogy kinyitottam a szemem, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. A pásztor nyúlszőrrel bélelt nehéz kabátja szinte odalapitott a kakukfüves szénához. A kutya és a gazdája éppen vacsoráztak. A Sajó valami csontot ropogtatott, s közben mintha mindig engem figyelt volna a félszeméve!. A pásztor, amint észrevette, hogy fenn vagyok, nyomban felemelkedett a helyéről, s odalépett az ágyam fölé. Ott megállt szótlanul, nyilván azon gondolkodott, hogy megfojtson-e, vagy a kutyával tépessen darabokra. Még a puska is ott fityegett a fejem felett, egy szögre akasztva. Újból nagyon kellemetlenül éreztem magam. Lehunytam a szemem. — Kelj fel már, te álomszuszék! — eresztette meg az öreg a hangját, — s csendesebben még hozzátette: — Szétnyúzod ezt az egy jö kabátomat is. Felültem. — Ne tessék bántani, Jasta bácsi! Én igazán nem nyúzom szét, azt sem tudom, hogy honnan került rám ez a kabát. Nem tudom, — nem értem... mondtam mély bűnbánattal. Leült ő is a földre, oda, egészen közel hozzám. A Sajó is odahasalt a lábamhoz. Még mindig nem tudtam, mi lesz hát velem. Az öreg szőlőpásztor meg csak nézett, nézett ráim sokáig. Éreztem, hogy most a kezemet nézi, éreztem, hogy a szeme villanása most a lábamszárán siklik végig s éreztem, hogy a homlokom mögé is belát. Megborzongtam amikor erös, feketére cserzett keze hozzám ért. — Boglyos vagy te gyerek, — mondta halkan, s közben kisimította hajam közül a szénaszálakat. Egyszer, kétszer, sokszor. A halott füvek odapottyantak a kezemfejére, megbirizgálták a bőrömet, de mozdulni sem mertem. Nagyon sok széna akaszkodhatott a hajóm közé, mert az öreg még mindig rendezgette kócos fejemet. Pedig én már úgy éreztem, hogy egy szál nem sok, de annyi sem esik már a kezemfejére. Ránéztem. A szeme, az a szigorú, szürke szeme nagyon különösen csillogott. —No, ne fél. Ez egyszer szépen hazaengedlek. Bujj ki gyorsan, mert kint már erősen süt a holdvilág! Pillanatok alatt talpon voltam, s vegyes érzésekkel indultam az ajtó felé. Még mindiq nem értettem a helyzetet. — Várj csak még egy kicsit — szólt rám az öreg. Visszafordultam. A szőlőpásztor most magára akasztotta a puskáját, a kutya _ okosan hegyezte a fülét, majd előhúzta *a sötétből a nagy, barna kosarat, amely most színültig volt rakva szebbnél-szebb szőlőfürtökkel. Egyik sárga mitn a viasz, másik aranyszínű imint a méz, a harmadik sötétkék, mint az éjszaka. Hát még a szaga! Micsoda illat, micsoda zamat! Az öreg most egy marék szénával letakarta, a nyúlszörös kabátot a nyakamba csapta, s elfújta a gyertyát. 18