A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-06 / 40. szám

Erköl es ír ed eh ль KARL STITZEFL — Maga bolond! — jelentette ki a Nyugat-Berlin amerikai övezetében levő renc'őrőrszoba ügyeletes tisztje annak a fiatal rendőrnek, aki épp most tért viszsza ellenőrző körútjáról. — Ilyesmit nem szoktak elkobozni! És az asztalra dobta azt a levelezőlap-csomót, amelyet a rend buzgó őre nyújtott át neki. A csomag az asztalra csapódott és a lapok legyezőként szóródtak szét minden irányban. — Azt hittem ... hisz ez illetlenség ... Tiltott képek terjesztését .... bünteti a törvény — védekezett a rendőr, akinek cselekedetét felettese ilyen szigorú bírálatnak vetette alá, majd kevesebb meggyőződéssel folytatta: — Ez mindenesetre illetlenség. Az újságárus nagyon jól tudta, hogy efféle fényképek terjesztése szigorúan tilos. Dugva adta el ezeket a lapokat, méghozzá egy tizenhatéves lánynak. Erre az érvre az ügyeletes nem tudott mást mondani, mint néhány cinikus megjegyzést a leányzóra vonatkozóan. A szóbanforgő lapok valóban nagyon ocsmányok voltak, egyik undorítóbb, mint a másik, igazi pornográfia. Volt belőlük vagy kétszáz darab. Az ügyeletes még egyszer, most már figyelmesebben szemügyre vette őket. Tíz évet szolgált a törzskarnál a hitleri hadseregben, és a ,.művészetnek" ez az ága fontos szerepet játszott katonaéletében. Végeredményben egyik-másik kép jól jöhet emlékül gyűjtött kollekciójának kiegészítésére. — Adott róla nyugtát? — kérdezte. Az igenlő felelet után: — Es beírta pontosan, hány lap volt? A második kérdésre a rendőr tagadólag válaszolt. A forgalmas utcán nem lehetett megszámolni a lapokat, mivel kétségkívül felkeltette volna a járókelők figyelmét. így is sokan felfigyeltek a rendőr és az újságárus közti vitára. Ezért csak egy cédulát írt: „Egy csomag erkölcstelen lap elkoboztatott"; aláírta és átadta az árusnak, ráírta ezenkívül szolgálati számát is. — No, jól van, írja meg a jelentést! — mormogta az ügyeletes. A fényképek alaposabb szemügyre vétele után az ügyeletes érdeklődése gyors iramban nőtt. Mikor a rendőr eltávozott, az ügyeletes kiválasztott magának mintegy ötven képet és elégedett grimasszal zubbonya belső zsebébe csúsztatta. A többi lapot égszínkék borítékba tette és másnap reggel átadta főnökének. Mellékelte az esetről készített jelentését, valamint a Julius Babér újságárus ellen emelt vádat. — Valőban ocsmány képek! — állapította meg a rendörőrszoba parancsnoka, miután meghallgatta az ügyeletes jelentését. — Valőban, parancsnok úr, szerfölött ocsmányok! — válaszolta alázatosan az ügyeletes. De alig csukódott be az ügyeletes mögött az ajtó, a parancsnok gyorsan kiemelt az égszínkék borítékból néhány lapot és kopott disznóbőr tárcába csúsztatta. A vádoló Gergely V. rajzai iratok, meg a többi fénykép mentek tovább megszokott útjukon. Nyugat-Berlin rendőrfőkapitányságán a vaskos, kék csomag magára vonta a napi postát átvevő írnok figyelmét. Egy kíváncsi tekintet, egy parázna gondolat, egy gyors mozdulat — és a levelezőlapcsomó újból jelentékenyen megkönnyebbült. Vutke, a kis, kövér rendőrtanácsos, megsimogatta kecskeszakáiiát, amikor az ügyek átnézése közben Babér újságárus aktájára bukkant. Vutke korrekt hivatalnok hírében állt. Ennek ellenére egészen ebédig az elkobzott fényképeket nézegette. Amelyek különösen megnyerték tetszését» azokat eltüntette íróasztalfiókja mélyében. Csupán ezután rendelte el, hogy átadják a dolgot az ügyésznek. Az erkölcs elleni vétek olyannyira nagy — írta szilárd, egyenes kézírásával —, hogy a rendőrség rendelkezésére álló büntetések egyáltalán nem elégségesek. Rottert államügyésznek vádat kellett emelnie. Az ügyész korhely, epikureus széplélek volt, a „tiszta művészet" nagy kedvelője, sudár, elegáns, őszülőhalántékú férfi. Milyen korlátoltak ezek a kis rendőröcskék szánalmas, pedáns erkölcsükkel, gondolta magában. Mit kell ekkora lármát Nem, „felháborodva" jobban illik ide. Hivatalosabban hangzik. Az ügy Waldmüllerhez, a bíróság elnökéhez érkezett. A méltóságteljes, őszhajú elnök futólag, különösebb érdeklődés nélkül olvasta át, a mellékelt kék boritékra ügyet sem vetett és haladéktalanul átadta az egész ügyet két ülnökének. Az első ülnök, Kizwetter tanácsos csupán tizenöt képet talált a borítékban. Félkörben kirakta valamennyit maga elé az asztalra: hozzátámasztotta a tintatartóhoz, a levélnyomóhoz, az aktákhoz és a könyvekhez. A kiéhezett krokodil szemével bámulta a lapokat, rövid, vastag ujjai közben a domború hasán lógó arany őraláncáva! játszadoztak. Végül lopva az- ajtóra pillantott és tizennégy képet elegáns bagariabőr tárcájába csúsztatott. Tárgyi bizonyítékként elég lesz egyetlen kép is, — szögezte le. A másodiHf ülnök, von Pirrwitz báró úgy rendelkezett, hogy küldjék az ügyet a lakására. , Az elnöklő Waldmüller gyanútlanul nekikezdett az ügy tárgyalásának, felolvasta a vádiratot és megkérdezte a vádlottat, mit tud felhozni mentségére. — A képek egyáltalán nem olyan roszszak — vallotta Babér —, sen^miesetre sem rosszabbak az amerikai újságokénál és folyóiratokénál, amelyeket lépten-nyomon a közönség elé tárnak, kinyitva a „legérdekesebb" oldalon. csapni ilyen semmiség miatt? . . . Pert indítani, tárgyalást tartani? Egyébként nem is olyan rosszak ezek a képek. Egyiküketmásikukat talán érdemes lenne megmutatni régi ezredtársainak a legközelebbi összejövetelen. Ez némi élénkséget vinne unalmas, ezerszer elmesélt és átélt katonatörténeteikbe. Gondosan kiválasztott néhány fényképet, majd sóhajtva hozzálátott a vádirat megszerkesztéséhez: ,,.... Erélyesen fel kell lépni a közerkölcs megrontói ellen. A közvélemény felháborodva követeli . . . ." Talán jobb lenne azt írni: „felzaklatva"? — Ó, de nekünk bizonyítékaink vannak! — kiáltotta az ügyész, aki biztos volt a győzelemben. — Nézzük meg — jelentette ki az elnök. De meglepetésében tátva maradt a szája: a boríték üres volt. Altalános zűrzavar keletkezett, a résztvevevők leverten ingatták fejüket. Az egyenruhás öreg börtönőr szemtelenül elvigyorodott. Nem maradt más hátra, mint bizonyítékok hiányában, felmenteni a vádlottat. Jó Sándor fordítása 17