A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-06 / 40. szám

mészetesen az áru sokkal mutatósabb. A vevő inkább ezeket veszi. Mi pedig, sajnos, sokszor egyszerű durva csomagolópapirosba csomagoljuk. Ezen is nagyon sok múlik. A vevők, legyenek akár belföldiek, akár külföldiek, a legcsekélyebb dolgot is észreveszik. Csak egy példát mondok, tréfának is beillik. Valamikar a gyártmányaink védjegyére egy ici-pici mókus volt nyomtatva. Megtörtént egyszer, hogy a nyomdában ezt a mókust elfelejtették az orsó címkéjére rányomni. Annyira kicsi és jelentéktelen volt, hogy szinte elveszett a körülötte, lévő betűk és díszítések között, _ tehát nem is vette észre ezt a kis különbséget nálunk senki. De nyomban észrevette a vevő, egy európai ország, ahová az árut küldtük. — Hol a mókus? — kérdezték Bármennyire is magyaráztuk, szabadkoztunk, hogy az áru minősége ugyanaz mint volt, nem azon múlik, hogy a nyomdában elfelejtették a címkére ütni a mókust. — Sajnáljuk, — mondták — az árut e nélkül nem vehetjük át — és azon módon vissza is küldték. Ha mókusos címkét küldünk, készek akármikor átvenni. Mi egyebet tehettünk. A visszaküldött árut kicsomagoltuk),, kerítettünk' egypár mókusos bélyegzőt és brigádban mind a negyvenezer címkére ráütöttük a mókust, hogy legyenek vele boldogok. — Ez már más — mondták. — Nem is volt semmi kifogás, amikor látták, hogy ott a címkén a mókus. Szó nélkül átvették az árut. Ma már ilyen csekélységeken talán nem akadnak fenn, de azért az sem egy kutya, hogy mibe csomagoljuk az árut. Ha már ilyen jó minőségű, megérdemelné, hogy durva csomagolópapír helyett szebb ruhát kapjon. Ezekkel a gondolatokkal búcsúztam a gyártól és biztos vagyok benne, hogy nemsokára a gyár vezetősége ezt a kérdést is megoldja. Felsőczy Imre 5 rsók tízezrei peregnek itt szüntelenül, három műszakban, éjjel-nappal sodorják a cérnát, gépselymet, hímzöpamutot és ki tudja még hányféle fonalat, melyből évente itt annyit gyártanak, hogy körülcsavarhatnák vele néhányszor a földet. A munkások derültarcú fiatalok, többnyire lányok, sok közöttük a csallóközi magyar. Majdnem kiabálva kell egymással beszélnünk, mert a gépek zajától alig lehet szót érteni. — Itt kezdődik a fonal gyártásának első szakasza, — mondja az üzem főmérnöke és az emelődarura mutat. Több métermázsás gyapotbálákat emelnek be ezzel a vagonokból a gépekhez. — Ez a nyersanyag. A gyapot javarészét Egyiptomból kapjuk — monja. — Amíg fonál lesz belőle, végig kell peregnie az orsók ezrein és különböző gyártási folyamatokon megy át. Ezekkel a gépekkel tisztítják. Találunk benne sok mindent, nem beszélve a sok hulladékról, az aprópénztől kezdve a kiszáradt denevérig. Szomorú, dp néha még emberi ujjakat is. A fonoda fenn van a második emeleten, gyerünk oda. Tágas, világos csarnokokban egymás mellett sorakoznak a gépek. Itt születik meg az első fonál. Még gyenge, akár az újszülött, könnyen is szakad, de minél jabban sodorják, annál erósebb. Erről jutnak eszembe gyermekkorom téli estéi a fonóban. Nagyanyám sodorta ujjai közt a fonalat, miközben szebbnél szebb meséket mesélt. A lényeg itt is majdnem ugyanaz, csak azzal a különbséggel, hogy a fonás nagyban történik. Az ügyes ujjakat, amelyek a szálat sodorják, gépek helyettesítik. A gépeken az orsók ezrei pregnek, az orsók körül pedig lányok. Egyik ügyesebben mint a másik. A teli orsókat kiveszik a gépből és újakat tesznek helyükbe. Hopp, itt van egy kis barnaszemű, aki méq az orsóknál is ügyesebben pereg. — Csemez Edit vagyok — mondja, mikor bemutatkozunk, és kíváncsian fürkész, vajon mit akarunk tőle. A fonoda vezetője, Varga József megjegyzi: — Egyike a legügyesebb dolgozóinknak ebben az üzemrészben. Jóformán alig múlt tizennyolc éves és már öt gépen dolgozik egy szerre, л majdnem ezernégyszáz orsóval. A szeme most is állandóan a gépeken jár, miközben ránk-ránk mosolyog. — Mindig ilyen jókedvű? — kérdem tőle. — Majdnem. Kivéve, amikor pörölök. — Aztán miért? — Néha megállnak a gépen az orsók mert a karbantartók nem javítják ki idejében. Ez aztán a munkám rovására megy. — Mindenesetre jó jel, ha pörölni is szokott. Jó háziasszony lesz magából. Mosolyog. Nem felel. — Szabad még egy kérdést? — Akár kettőt is. — Jó, legyen hát kettő. — Mennyi fizetést kap havonta a munkájáért? — Néha többet, néha kevesebbet. — És amikor többet? — Ezerháromszáz koronát, vagy a körül. — Meg van elégedve? — Igen. — Halottam, hogy műkedvelő gárdája meg énekkara is van a gyárnak, maga is részt vesz valamelyik munkájában? — Igen. Énekelek. — Es mikor látjuk újból, esetleg a színpadon ? — Lehet, hogy az ősszel. Ä jövő hónapban. — Hát akkor a viszontlátásra. Elindulunk tovább a fonal útján a következő üzemrészbe. Itt már több vékony szálat sodornak .össze, ezért erósebb és nem szakad el oly könnyen. így lesz belőle varrócérna, moleszkin, hímzőpamut, vagy pedig mint félkész áru hagyja el a gyárat, aztán más üzemekben dolgozzák fel. Miután kipróbálják különféle gépekkel az erősségét, vastagságát és súlyát, úgy hogy szétszakítják, szétsodorják, lemérik és ha megfelel a követelményeknek, befestik. Egyiket lilára, másikat zöldre, fehérre, kékre, pirosra, talán a szivárványnak nincs is oly sokféle színe, mint amennyit itt látunk. Ezután már csak szárítják, felgombolyítják, becsomagolják és már kész is a fonal. Ismerjük jól, hisz akad belőle bő választékban az üzletekben, de ismerik a gyártmányainkat az öt világrészben. Ezt bizonyítják a különböző országok címei a ládákon, itt a készáruráktárban. Spanyolországtól Brazíliáig, Egyiptomtól Norvégiáig mindenütt ismerik, keresik és ezt azt jelenti, hogy a minősége jó hírnevet szerzett iparunknak az egész világon. Az utóbbi időben mégis akad egy kis baj, — mondja az üzem technológusa. — Talán a minőség körül? — Nem, az változatlanul kiváló. Alig győzzük kielégíteni a sok külföldi megrendelést. A csomagolás körül van a baj. Ez szintén nagyon fontos, különösen a külföldi piacokon. Mások például külföldön összehasonlíthatatlanul rosszabb minőségű árut adnak el előnyösebb áron, mert színes, átlátszó celofánba, igelitbe csomagolják, arany betűkkel díszítik és így ter-