A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-15 / 37. szám

— Jöjjön, nézze meg a templomot meg a kastélyt, ahol lakott — rezzent fel gondolataimból a tanító. A templom itt van a temetó mellet. Üres; csak a puszta fehér falai világítanak. Tégla-és deszkatörmelékeken bukdácsolunk át. A háború alatt a németek szétlőtték. Most építik újjá a tornyát. Idejárt valamikor vecsernyére az őszhajú, hajlotthátú papköltő, hasas breviáriummal a hóna alatt, verseket mormolgatva a poros úton. A templom és a temető dombon fekszik. Előttünk a lapályon hatalmas nádas és hullámzó vadvizek, halastavak. A Duna holtága. — Nézze, amott azt a dús fúzfacsalitot í Ott van Zsitvatő, ott kötötték a zsitvatoroki békét Rudolf, Bocskay és a törökök közt, — muta* délnek a tanító, s hangjából büszkeség árad. Nem csodálom, hisz az egész környék csupa régi emléket idéz. Kertek alatt,. a gyalogúton sétálunk fel a Pyber kastélyhoz. — Itt valaha szép botanikus kert volt, különös, idegen országokból való fákkal, növényekkel beültetve — mutat a tanító a kastély előtti nagy darab puszta földterületre. — Itt!? — kérdezem hitetlenkedve, mert csak gyomot, nadragulyát, egypár krumplibokrot látok magam körül, meg egy árva diófát. — Igen, igen — erősíti meg szavait, aztán magyarázón hozzáteszi: — Egy parasztember lakott a kastélyban, ki hiábavalóságnak tartotta a kertet, kivágta a fákat s feltörte szántó alá a földet. A kert közepén volt egy. kőszarkofág is. Valamelyik Pyber hozatta a határból. Ott találták. Egy római kapitány tizenkét éves fia volt benne eltemetve. Latin Írás volt rajta. — Most hol van? — Nem tudom. Azt mondják, egy kútba eresztették le, hogy a múzeumok el ne vihessék. A kastély meglehetősen rozoga állapotban van. A teteje majdnem elszalad, cserepek lógnak az ereszről. Az egyik belső szárnyát már valahogy rendbehozták. Kultúrháznak rendezték be, színpadja is van. Harmincezer koronát adott rá az állam. Az udvaron legények szorgoskodnak, zöld lombokból kerítést fonnak körbe. — Holnap' aratási mulatság lesz — magyarázza a tanító a legények munkáját. — Látja, — szólok a tanítónak, s körülmutatok a kastély területén — nem jobb lett volna, ha a község mindjárt a felszabadulás után birtokba veszi a kastélyt? Ma nem kellene talán fele annyit se javítani rajta. A park se pusztult volna el. Igaz, barátságos otthonra leltek volna a fiatalok. A tanító csak bólint. A kastély mellett nem messze egy régi házikó bújik meg. — Fapháznak hívják — mondja a tanító. Talán ebben a házban, csendes magányban •írhatta verseit a költő!? Este a tanítónál a szövetkezet elnökével beszélgetünk, őszhajú, alacsony parasztember. Nemcsak a gazdaságot, de az irodalmat és a zenét is kedveli. — Tudja-e, hogy falujukban költő van eltemetve? — kérdezem. — Már hogyne tudnám! — mondja olyan sértődöttséggel a hangjában, mintha legalábbis azt tételeztem volna fel róla, hogy nem ért a földmunkához. — A diófáról is írt verset, melyet a férgek rágnak — teszi hozzá kicsit elgondolkozva. — Mit hallott róla az öregektől? — Azt beszélték, hogy volt itt valamikor egy szép fasor s az alatt szokott sétálni minden reggel meg este, hátratett kezekkel, lehajtott fejjel. — Büszkék vagyunk rá — mondja búcsúzóul és erősen megszorítja a kezemet. OZSVALD ARPÄD Téged látlak gyönyörű diófa, Földre terítve? Ah, minek kérdem — szemeimbe tűnnek Gyilkosid. Nem volt kül erőszak; ott benn, Önmagodban volt megölő mirigyed S titkos elejtőd. A haza, az ország sorsán, pusztulásán, belső bajain való őszinte kesergés és a tenniakarás szent vágya hatja át a maradandó szimbolikus verset. Baróti Szabó Dávid nevét nem éppen versei, hanem főként a magyar költői nyelv gazdagítása, az időmértékes versforma meghonosítása miatt tartja becsben az irodalom. A XVIII. század végén a klasszikus „triász" (Baróti, Révai, Rajnis) legnagyobb költője. Vörösmarty sokat tanult tőle, Arany János is nagyon szerette verseit olvasgatni. A Székelyföldön született, Baróton. Kassán Batsányival és Kazinczyval együtt szerkesztették a Kassai Magyar Múzeum című újságot, melybe számos cikket írt a magyar nyelv fejlesztése érdekében. Majd Komáromban tanította hosszú ideig a diákokat az irodalom szeretetére. Innét hívta 1799-ben virti kastélyába Pyber Benedek, ki Baróti kormáromi tanítványa volt. Itt élt munkás, nyugodt öregségben majdnem húsz évig, míg ki nem ragadta tollát kezéből a halál. Ez a sírkő őrzi emlékét. — A faluban mit tudnak róla? Számontartják, emlegetik? — kérdezem a tanítót. — Mikor idejöttem tanítani, mindjárt dicsekedtek vele az öregek, hogy itt van eltemetve egy pap, aki verseket is Irt, — mondja. — Emléke? ... Azt az utcát, melyen jöttünk, Pap utcának hívják, lehet hogy őróla nevezték el, nem tudom — teszi hozzá elgondolkozva. — Hány éve tanít a faluban? — Négy. — Volt itt valaki azóta megnézni a sírt? — Minden évben lejön Komáromból meg Párkányból egy csoport diák. Megkoszorúzzák a sírhantot. Tanárok is voltak már itt. Különben én gondozom a diákjaimmal. Virágot ültetünk rá minden tavasszal. Az égen komor felhők gomolyognak. Hűvös, fürge szél borzolja az ecetfák hosszúkés leveleit a virti temetőben. Alig tudunk utat törni a nagy bozótban a falu tanítójával Tizenöt-húsz lépés után eay tisztásra érünk, s hirtelen elénk bukkansz egyszerűségében is fenséges vörösmárvány oszlop. • Kibetűzöm a már aranyporát rég elvesztett felírást: „Baróti Szabó Dávid Jézustársaságbeli pap és magyar classikus költő hamvainak, — született 1739. április 10-én, meghalt 1819. november 22-én." Egy-két percig néma megilletődöttséggel állunk a régi költő sírja előtt. Csend van, temetői csend. Csak a szél duruzsol a lombok között. Két felhő között kibukkan a nap s hosszú aranysugaraival behálózza a temetőt. A papköltő „Egy ledőlt diófához" című versének örökszép sorai csengenek a fülemben, melyet még mint kisdiák gyermeki hévvel szavalgattam az iskola kertjében: Mily magass égnek szegezett fejeddel Mint király, állasz vala társaid közt,