A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-01 / 35. szám

em ben fecskék KOVÄCS ISTVÁN f Már nem ^ emlékszem biztosan, második vagy harmadik osztályba jártunk-e, hanem amit el akarok mesélni, ebből az időből való igaz történet. Hogy is kezdjem csak? Arra jól emlékszem, hogy szép, meleg nyárvége volt. A tarló már teljesen elvesztette aranysárga színét, több helyen átnőtte a fű, vagy már fel is szántották. Az erdő alól azonban még forró nyári zsongás hallatszott. A cséplőgép morajlása úgy szűrődött át az gugusztusvégi ragyogáson, mint az ablak közé szorult dongó fáradhatatlan zümmögése. Már akkor is nagyon szeretteim ezt a zsongó dallamot. Olyan volt ilyenkor a puszta, mint egy színes pohárral letakart, elvarázsolt világ, amelyben az én gyerekszívem előtt játékszernek tűntek fel a völgyben lapuló házacskák, a távoli kék erdők, a közeli zöld dombok, s még a nataknál legeltető juhász is pontosán olyan volt, mint ahogy azt a János vitézben olvastam. A trapéz alakú asztaqok közé szorított virgonc „tüzesgép" sikoly-szerű apró füttyeivel szintén olyan volt, mintha a körülötte sürgő-förgő emberek meseszerű játéka volna ... S a magasban csöndes nyugalommal gólyák keringtek, fecskék gyülekeztek... Nagyon szerettem ezt a nyárvégi pusztát, s ahogy Így gyönyörködtem benne, szomorúan állapítottam meg, hogy haldoklik a nyár. Jön az ősz, a szeptember, az iskola. Ez egy kicsit kizökkentett vakációs hangulatomból, de nem búsultam miatta nagyon. Sőt, új elmények s játszási lehetőségek képe rajzott fel bennem s eov cseppe' sem szomorkodtam, amikor édesanyánk bejelentette: — Holnap iskolába! Az első nap még nem kellett táskát vinni. Ünnepélyes tanévnyitó volt a kicsike kis templomban, ahol lágyan zöngicsélt a harmónium, átszelllemült arccal rezegtették hangjukat a presbiterek, mi is énekeltünk vékony cérnahangocskánkon, s a tanító úr olyan hosszút prédikált, hoqy meztelen lábunk fázni kezde't a százados kőkockákon. Utána elhelyezkedtünk az osztályban. Kiki a lo^iobb barátjával. Ebben a „padfoglalásban" volt bizony egy adag izgalom is. mert sok füag attól, ki hova kerül! A dobogóhoz közel nem jó ülni, mert nagyon szem előtt van az ember, — a hátsó padok szintén nem a legjobbak, mert ott ha angyalok módiára viselkedünk is, mégis mindig feltételezik rólunk, hogy csak a huncutságon jár az eszünk. Az ablak felől se jő ülni, mert onnan meg legmesszebb vem az ajtó, s szünetre, vaqy hazafelé menet is nehezen jut ki a türelmetlen bebuló. De viszont az ajtónál sem tanácsos helyet választani, mert ha a lármázó osztályba belép a tanító, mindig az kap a fejére a leghamarabb és a leqtöbbet, aki éppen a kezeügyébe esik. Hej, hej, — bizony nagy gond volt ez! Mikorra úgy-ahogy elhelyezkedtünk a padok közt, bejött a tanító úr is. Még egy kicsit rendezkedett, névsort olvasott, és lediktálta az órarendet, (A fél osztálynak sem papírja, sem ceruzája nem volt). Figyelmeztetett bennünket arra is, hogy pontosan járjunk iskolába, s mindenki szerezze be a tankönyveket, mert az új iskolai évben már senkit sem akar könyvek nélkül látni az iskolában. Megtette ezt minden szeptemberben, habár előre tudta, hogy a tanulók egy részének úgy sem lesz soha könyve, mert bizony drágák voltak akkoriban a tankönyvek! Hangja félig hivatalos, félig ünnepélyes volt. De csak addiq maradtunk a hatása alatt, amíg a küszöb belső oldalán voltunk. Hazafelé — a réten át — ismét vakációt csaptunk, Végiggyalogoltuk a sekély patakot, piócát fogtunk, Ijesztgettük vele a lányokat. Majd egy-két rögöt (csak úgy futtából) odazúgattunk az útszéli nagy almafára, s villámgyorsan felkapdostuk a zsákmányt. A Sebők-féle réten pedig letelepedtünk egy sarjú-bolyga tövébe, s becsületesen elosztoztunk. Másnap már rendes tanítás volt. Az ablakok mind nyitva voltak, s behallatszott a búcsúzó nyár kedves suttogása. Az iskola előtt egy véh szilvafa álldogált, szüntelenül kínálgatva hamvas-kék gyümölcsét. Szorgalmas méhecskék zümmöatek az éredő szőlőfürtök között, versenyre kelve a mohó darazsakkal, amelyek bármennyit ettek is, még sem híztak meg soha. Az eresz alatt nevelkedett fecske-generáció pedig hangos csicsergéssel fogócskát játszott az ablakok előtt pihenő boldog ragyogásban. Olvasási óra volt. .. A „fecskés könyvből" olvastunk valami őszi olvasmányt, de én, mivel könyvem nem volt, kifelé figyeltem. Néztem a meg-meorezdülő szőlőleveleket, a kék szilvákat, a játszadozó fecskéket. Az egyik szakasztott olyan volt, mintha éppen most röDpent volna fel a Kardos Laci vadonat új fecskés könyvéről. Egyedül neki volt új könyve. Büszke is volt rá nagyon. Hja, ő megengedhette magának. Amikor a vásárra mentek, két csikó is volt a búzával megrakott szekerük saroglyájához kötve, s hazafelé dalolva jöttek; csak úgy szikrázott a patkő, röpült a szekér Volt ugyan könyve az én kis barátomnak, Bálintnak is, de az régi, kopott könyv volt már, sok volt benne a malac és a szamárfül, s még a fecskék is fáradtabbak voltak rajta. S én — hogy így ráértem — el is töprengtem ezen egy kicsit s közben tovább néztem a röpködő fecskéket. Némelyikre úgy emlékeztem, mintha tavalyról ismerném. Nem is csoda, hisz' gyakran beröpoentek a nyitott ablakon, otthonosan bekalandozták az osztályt. Ilyenkor aztán méq a tanító úr is őket nézte. Hangos „csivit-csívit" kiáltásokkal cikáztak a tanteremben, s ficánkoló jókedv áradt még a szárnvuk suhanásából is. Ha hagyjuk, talán még fészket is raktak volna. Az eqyik most is azon settenkedett, hogy besurran az osztályba, éppen csak az alkalmas pillanatot várta. Töbtezö^ is elsuhant már az ablakunk előtt,'s fehér hasa ezüstösen villogott a csordogáló fényben ... Észre sem vettem, hogy az olvasásban rám került a sor». Kétszer is nevemen szólítottak, s amikor Bálint elém tolta a könyvét. a tanító úr már is felettem állt szigorú hangjával. — Folytasd! Persze, nem tudtam, hol olvasnak. Találomra belekezdtem valahol. — Uaye, nem figyelsz!? — mondta vésztjóslóan s a fülem hegyét két-rét hajtotta, fez volt a szokása) és az ujjai között úav összedörzsölte, hoqyha a fogam össze nem szorítom, könnyen el is sírtam volna maoam. — Miért nem figyelsz? — kérdezte újra. — Nincs könyvem, — feleltem halkan. — Nincs könyved, nincs könyved, — ismételgette még mindig keményen. — Hát úay akarsz iskolába járni? És miért nincs könyved ? Kilencedfél esztendős fejjel hogy magyaráztam volna meg azt, hogy miért nincs könyvem ? Mondani akartam, hogv édesanyám Ígérte már, megveszi, egész biztosan megveszi nekem valakitől a tavalyi könyvet, de bizony eddig még nem jutott rá édesanyám vékony keresetéből, mert mindennél íontosabb volt a mindennapi kenyér, sürgősebb a ruhára, téli cipőre való spórolás. Édesapámnak is új csizma kell a télre, honnan lehetne mindent egyszerre megvenni? A magyarázathoz szükséges gondolatok készen voltak a fejemben, négyszemközt talán el is mondtam volna, de így csak álltam és néztem szótlanul a mogorva, háromlábú táblát, amelynek a sarkában szép kerek számokkal fel volt írva a keltezés, s alatta az olvasmány címe: — -Miért nincs könyved? Én dacosan összeszorítottam a szám szélét s nem szóltam egy árva mukkot sem, aminek az lett a következménye, hogy a másik fülem is az előbbi szomorú sorsára 17