A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-25 / 34. szám

Sanyi b.arátom a meglepetések femöere. A hét végén beállított hozzánk egy jokora bádogdobozzal és kijelentette, hogy reggel pedig megyünk horgászni. — De én nem tudok! — mentegetőztem zavartan, mire megveregette a vállamat, hogy ő majd megtanít. Hiszen azért vagyunk barátok, hogy segítsünk egymáson. Kertes házban lakom, fogjam hát ezt a bádogdobozt és szedjem tele gilisztával, csaléteknek. A horgászat a legegészségesebb és legszebb nyári sport, majd meglátom. Azonfelül hasznos is. Szeretem a kecsegét? Akkor ássak valahonnét lótetüt is, mert arra harap leginkább. ViszorUátásra hajnali háromkor, mert a halak korán indulnak reg -elizni. Elrobogott, én meg előkerestem az ásót, A kert nálunk köves is, kemény is, mert lejtő az egész és leszalad róla a víz. Az okosabb giliszták ezért nyüván más vidékre költöztek innen, mert majdnem az egész kertet fel kellett fordítanom, jó mélyre, mire félig lett a bádogdoboz. Az ásó fürészé vált, én pedig felfedeztem, hogy a horgászat, mint sport, tulajdonképpen a nehéz atlétikához tartozik. — Nincs lámpalázad? — kérdezte hajnalban Sanyi, mikor elindult velünk a vonat. — Csak izomlázam... — dünnyögtem álmosan. — Gyalogolni is kell majd? — Nem sokat, — nyugtatott meg Sanyi. — Csak a bokroson át a csendes mély vizekhez mert tudod, azt szereti a hal. Ügy öt-hat kilométerre a falutól. A vészfékre pillantottam, majd az ablakon át a magas égre. Az Esthajnal csillag sápadtan rámhunyorított és kihunyt. Később a kétórás gyaloglás során némilea megvigasztalódtam. Mert árkokon is kellett keresztül ugrálnunk és én az egyikbe estem bele. Sanyi meg a másikba. De abban a másikban pióca is volt. Aztán, sürü bokrokon törtetve át, megérkeztünk a csendes, mély vízhez, amelyet a hal szeret és leroskadtunk a partra. Ekkor a távolban megdördült az ég. Sötét fellegek tornyosultak és mondtam, hogy vihar lesz. De Sanyi legyintett, hogy ehhez én, mint kezdő horgász, nem értek. Ha vihar közeledik, akkor a halak fel-felugrálva ficánkolnak és még az öreg harcsa is megjelenik a víz tetején. Ez szabály! Es hol látok én itt akár egy fia halat is? Nahát! ... Vihar nem lesz, és adjam oda a csalétkes dobozt, ZIMA FERENC Amikor felnyitotta és megpillantotta verejtékes kerti munkám gyümölcsét, eltorzult arccal felhördült: — Hiszen ezek döglöttek!... Ember! Hát hogy gondoztad őket?! Bűnbánóan bevallottam, hogy én lótetü és gilisztaápolásban teljesen járatlan vagyok, hiányoznak a megfelelő szakiskoláim, hát ... Lesújtó pillanásától elnémultam, ö pedig megvető mozdulattál az egészet belöttyentette a folyóba. — A csaléteknek mozogni kell a horgon! — mondta a méltatlankodástól remegő hangon. — Másként a valamirevaló hal felé se szagol! Ez szabály, amely alól csak a sajt kivétel. Még szerencse, hogy hoztam kvarglit! Előszedte, horogra tűzte és áztatni kezdte. Mártír arccal, mert az lett volna a tízóraija. Hamarosan megint mennydörgött, de már jóval közelebbről. — Te Sanyi, — szóltam kérlelve. — Ne bolondozz, mert borig ázunk! — Ugrálnak a halak? — Nem. — Látsz harcsát a vízen? — Azt sem, de ... — Akkor hallgass! A szabály, az szabály! Ne zavard a halaimat! Néhány perc múlva egy arrahaladó favágó hahotázva ránk kurjantott: — Itt akarnak maguk horgászni? Hiszen az új gyárból a patak ide hozza a szennyvizet! Ш már évek óta nincs egy fia hal se! Azzal tovább sietett, de utána kiáltottam: — Hová igyekszik, bácsi? — Fedél alá! Hisz mindjárt itt a vihar! Hogy a szabályt meg ne sértsem: szó nélkül hagytam ott Sanyit, a kvarglival a horgon. Siettem az öreg favágó után. Aztán szaladtunk is, mert már zuhogott. Mire fedél alá jutottunk, lihegve utolért bennünket Sanyi is. Kvarglistól, de az öreg megkérte, hogy azt egye meg gyorsan, vagy hagyja kint, mert másként szellőztetni kell és a huzattól esetleg beüt a mennykő. Egyébként a vihar elálltáig kioktatott bennünket, hogy ha csakugyan akarunk halat, akkor menjünk egy kilométerrel feljebb. Ott van egy másik kis patak és annak a parti mélyedéseiben kézzel is foghatunk csaléteknek apróhalakat. Mert a csuka meg a harcsa legbiztosabban arra harap mégis. Megköszöntük és indultunk, mert jó les. igyekezni az ebédnekvalóvcü. Ugyanis csak sót, paprikát, hagymát és kenyeret hoztunk magunkkal a halászléhez, ami majd a zsákmányból készül. A kis patak vize jéghideg volt, de a part mélyedéseiben csakugyan találtunk apróhalat jócskán. Sőt nem is nagyon aprókat, mert 15—20 dekás keszegek, menyhalok és durbincsok akadtak a markunkba. Sanyi boldog volt és kijelentette, hogy a horgászszabályok értelmében — melyeket ó gondosan áttanulmányozott — ezekkel már 15—20 kilós harcsákat is játszva lehet fogni. Sőt esetleg félmázsásokat is, ami persze már gond, mert hogy tudjuk azokat hazavinni? Azzal horogra tűzte a legnagyobb keszegünket és lázas izgalommal vártuk a harcsák öregapját. Aki azt hiszi, hogy hiába vártuk, hát téved! Negyedóra múlva Sanyi akkorát ordított, hog ymajdnem beleestem a vízbe: — PedziH! Es kirántotta a horgot, amelyen — nem volt semmi. Ügy értve, hogy a keszeg se. Mert leette róla a harcsa. — Másikat gyorsan! — kiáltotta Sanyi, bosszút lihegve ezért a szemtelenségért. Es a horog, friss hallal felszerelve, máris visszarepült a vízbe. De a harcsa sem volt rest? Ezt a halat már szinte röptében kapta le a horogról. — Ez éhes. „ — állapította meg Sanyi szomorúan, amikor feltűzte a harmadik kishalat. — De én is... — mondtam még szomorúbban,. És te éppen a legnagyobbakat zabáltatod meg vele. Pedig azokat megsüthettük volna nyárson ... Rámförmedt, hogy ha sértegetem, akkor nem tanít meg horgászni. Az öreg harcsa pedig az ötödik sikeré után, úgy látszik, szólt a többieknek, hogy itt most ritka jó alkalom van, jöhet etetésre az egész falka. Mert hamarosan sokan lettek, csak úgy nyüzsögtek a horog körül. Sanyi pedig izzadva és fogcsikor-atva küzdött az utolsó kis durbincsig. Aztán végső elkeseredésében, ismét horogra tűzte a kvarglit. Ez hatott! A hálák rárohantak és megszagolták. Majd rémülten farkon fordultak és úgy elsisteregtek, mint a kilőtt torpedó. Sanyi átkozódva az öklét rázta utánuk. Aztán magába roskadva hallgatott percekig. — Gyerünk vissza apróhalért... — szólalt meg végül. — Minek? — mondtam dühösen. — Ezek már ide úgyse jönnek vissza az idén! — Hiszen éppen azért... — szólt Sándor letörten. — De valamit mégiscsak kell ebé -delnünk... — Akkor gyerünk! — ugrottam talpra. — Hanem a horgot máris add ide! — Minek? — Hogy eszedbe ne jusson elriasztani vele azokat is! A nyárson sült apróhal igazán remek volt. Jóllakottan indultunk hazafelé. Otthon a feleségem azzal 'fogadott, hogy a kertet, amit tegnap olyan jó mélyen felástam csalétekért, beültette őszi spenóttal és salátával. Mindkettőt nagyon szeretem. Így hát a horgászat — mégis csak hasznos dolog. 19 l